Zongora szó.

Sziasztok!

Először is köszi a türelmet és nagyon bocsi, amiért ilyen sokáig nem volt friss. Amikor elkezdtük a történetet tudtuk, hogy nem sok időnk lesz írni, de ekkora kihagyásra mi sem számítottunk. De most újra itt vagyunk és ez a fejezet extra hosszú lett, extra képekkel, és extra izgalommal.
Csókpuszi: Hannah és Emma115

P.S.: A mostani fejezettől kezdve mindig lesz a ficeben egy kép Faith ruhájáról, mert nem bírok a divat mániámmal. Csók: Emma.



Nekem soha senki ne mondja, azt hogy divatmániás voltam. Merthogy, amit én láttam, olya szerintem senki más nem látott még a földön…. A Cullen háznak van egy garázsa egy földszintje és még két emelete. Nos ez a bizonyos harmadik rész egy hatalmas nagy tér telis tele polcokkal. És a polcok telis tele ruhákkal. Nagyobb volt ez az egész, mint egy bevásárlóközpont legnagyobb butikja…

Az egész úgy indult, hogy Rosalie berángatott a fürdőszobájába. A kezembe nyomott egy fahéjas tusfürdőt egy hozzá tartozó samponnal, testápolóval és hajbalzsammal.
Tudniillik minden vámpírnak van egy, hmm… úgymond aromája. Nos ez nekem a fahéj és a vanília keveréke.

A fürdőszobába megeresztettem a csapot és vettem egy forró fürdőt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a lelkem mocskát mosnám le magamról. A kezeimre tapadt vért…

Miután kiáztattam magam, és tényleg rendesen megmosakodtam gyorsan, megtörölköztem. Vámpír sebességgel és egy törölköző segítségével addig dörzsöltem a hajam, amíg meg nem száradt. Aztán magamra kötöttem egy hosszabb törölközőt és kiléptem a folyósora. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn a gardróbba.

Nos ez még egy külön hadművelet volt. Ugyanis a szőke szépség egy színes szerelést akart rám tukmálni, míg én azért visszafogottabb ruhákat szerettem volna. Elég nagy ugrás volt számomra a 21. század.

Egy elegáns fehér hosszú ujjú felsőt, egy fehér pulóvert és egy fehér szoknyát húztam fel. Hozzá egy fehér magas sarkú cipőt és egy gyémántokkal kirakott téglalap alakú medált illetve nyakláncot.

Visszasétáltam Rose szobájába majd kimentem a folyosóra. Le a lépcsőn. A nappaliba ült mindenki. Egy kisasztalt ült körül Esme, Alice és Rosalie akik a szobámat és a ruhatáramat tervezték. Egy kanapén Emmett és Jasper arról vitatkozott, hogy milyen kocsi kéne, és hogy vajon benne lennék e néhány bunyóban. Hozzáteszem ez egy igazán őszinte mosolyt csalt az arcomra. Edward és Carlisle pedig arról diskuráltak, hogy most már nem Jasperrel kel odafigyelni, hanem rám. Merthogy ha egyszer egy évszázadon keresztül embervért ittam, nem lehetek igazán erős vega. Mert nemsokára Jaspernél is rosszabb leszek. Mert ő pár évtizede már állatvéren él. Míg én csak egy napja…

Annyira elgondolkoztam, hogy teljesen összerezzentem, amikor Emmett elfüttyentette magát.
- Rose drágám. Faith-ben emberedre akadtál. – cukkolta szerelmét és szenvtelenül végigmért. Pontosan, úgy ahogy a család többi tagja is.
- Nagyszerűen nézel ki. Tudtam én, hogy jó a méretem. – lekendezett Rose. Pedig ezt valahogy nem tőle vártam.
- NŐVÉRKÉM!- visított fel vidáman Alice és a nyakamba vetette magát. - Igazi Cullen leszel. Már csak a borostyán írisz hiányzik. Azon pedig hamar segítünk.
- Ó jaj Faith. - mosolygott rám Esme. Az arca ellágyult, és ha tudna biztos, sírna… Odatáncoltam hozzá és megöleltem. Neki ez mindennél többet jelentett.
- Na. Szóval akkor milyen színű lesz a szobám?- tereltem a témát.
- Zöld!
- Sárga!
- Amilyet szeretnél. – Hallottam egyszerre három választ. Mosolyogva néztem meg az asztalon található dekor füzeteket. – Tudjátok, ezek a színes szobák tényleg jól néznek ki. És nagyon tetszik a zöld és a sárga is de nem ez az én ízlésem.
- De hát láttam. Zöld és pink. Azt mondtad, ez tetszik a legjobban. Hogy ez a legjobb színkombináció…
Halkan nevetgéltem.
- Úgy látszik annyira, mégsem pontos a képességed. Ne haragudjatok rám. Tényleg a zöld-pink tetszik a legjobban, de ez nem én lennék. Ne felejtsük el hogy én honnan jöttem. Viselkedhetek, akárhogyan és mondhatok akármit az én gondolkodásom mindig is a ’20- as éveknek megfelelően fog mozogni. És nem akarok ezen változtatni. Vámpír vagyok, de ragaszkodom az élethez. Nem akarom elveszíteni önmagamat, azt, aki emberként voltam. És ha ezen változtatnom kéne, akkor azt hiszem, ez már nem én lennék. – mosolyogtam rájuk. Mindannyian döbbenten néztek rám. A kíváncsiságom mindent túlszárnyalt ezért engedtem a képességemnek. Az első gondolat, ami megtalált az Jasperé volt
- Tisztára, mint Edward. Ő is mindig ezt mondja, hogy nem akar megszabadulni a múlttól.
A következő Carlisle-é volt
- Döbbenetes mennyire emberi. Azok alapján, amit eddig láttam róla olyan volt, mint Rosalie és Alice keveréke, aki szeret tökéletes lenni. De ezek alapján úgy látom, mintha rejtegetni próbálna valamit. Talán azt, hogy mennyire hiányzik neki az akkori élet. Valószínűleg ezért nem került közel a 21. századhoz…
Ezek után nem tudtam nem arra gondolni, amit Carlisle mondott, gondolt. Tényleg a vidámság mögé rejtőzöm, ezzel leplezem a végtelen szomorúságomat.
Elgondolkozva néztem Carlisle-t ami számára is világossá tette, hogy halottam a gondolatait. Egy őszinte mosolyt kaptam tőle majd elfordítottam a tekintetemet, ami Edwardéval találkozott.
- Hát akkor drágám azt hiszem, velem fogod kitalálni a szobád. –hívta magára a figyelmet Esme.
- Oké. Akkor Alice-szel teljes figyelmet fordítunk a ruhatárad kidolgozásának.
- Köszi, Rose.
Pár perccel később Carlisle-nak menni kellet a kórházba. Egy csókkal elköszönt Esmétől majd intett nekünk és elindult a garázsba a kocsijáért. Ezután Esme elővett egy nagy lapot és felrajzolta rá a szobám formáját. A szemem sarkából láttam, hogy nővéreim – de fura rájuk így gondolni – szintén papírt és ceruzát ragadnak.
- Mit szólnál ahhoz, hogy… - kezdte Esme.
- Hé, hugi! –kiáltott fel Em megszakítva az új anyámat.
- Hmm?
- A kicsi kocsikat vagy a nagydarabokat szereted?
- Hát… legyen a kettő között. Szóval Esme?
- Na, arra gondoltam, hogy milyen lenne úgy, hogy a szobád modern lenne, de visszafogott színekben és régi stílusú bútorokkal lenne berendezve.
- Ez jó ötlet.
- Oké. Szóval a te lakrészednek van egy előszobája, és abból nyílik a szobád ajtaja és a fürdő. Az előszobába tehetnénk pár fotelt, mert a szoba nem olyan nagy és a kanapék sok helyet foglalnának. Nézd csak ezt a két bútort. Ezek olyan régi stílusúak.
Esme nagyon ért a dolgához és úgy láttam a lakberendezésben örömét, leli. Rosie és Alice is nagyon belemelegedtek a ruhák tervezgetésébe. Mivelhogy nem mehetek emberek közelébe, vásárolni sem mehettem velük, így ők akarták nekem a ruhákat megvarrni, illetve az egyszerűbbeket megvenni. Mivelhogy a gardróbban rengeteg anyag volt valószínűleg nem most csinálnak ilyet először.

Miután minden részletet átbeszéltem Esmével nekiálltunk utána nézni interneten a bútoroknak, és ami nagyon megtetszett azt le is foglaltuk. Csak a festékeket kell kikeverni, és a bútorokért kell elmenni holnap.

Ezek után a lányok foglaltak le maguknak. Úgy érezték, hogy egy este alatt be kell pótolnom mindent a divatból az elmúlt nyolcvan két évről. Na, ez mondjuk gyerekjáték volt. A neheze akkor jött, amikor a lányok a színes ruhákra akartak rábeszélni. Meg kell hagyni néhány nekem is tetszett, de én maradtam a fekete-szürke-barna-fehér kombinációnál és csak néhány különlegességre bólintottam rá.
És végül, de nem utolsó sorban Jasper és Emmett autómániájának tettem eleget. Vagy is hogy megbeszéltük, hogy megtanítanak vezetni, és hogy a számomra legjobb autó egy Renault Lagúna.
Hajnalban pedig hazajött Carlisle és szólt, hogy beszélnünk kell. Besétáltunk a
Dolgozószobájába majd helyet foglaltunk.

- Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk Faith. A család nagyon könnyen megszeretett téged.
- Én is örülök neki…apu. - vigyorogtam rá, amit ő sem hagyhatott mosoly nélkül.
- Nos kislányomettől függetlenül meg kell beszélnünk pár dolgot. Nem tudom mennyire volt jó önuralmad, de nem hiszem, hogy az elkövetkezendő hónapokba emberek közelébe kéne menned. Először azt hiszem, hogy meg kéne szoknod az állatvért és utána csak néhány órát kéne emberek közelébe lenned. Aztán ha bírod, a tömeget a többiekkel járhatnál iskolába.
- Az önuralmam mindig is jó volt, de nem mozogtam sokat emberek, közelébe úgyhogy valószínűleg mégsem olyan jó… Reménykedjünk benne, hogy hamar megszokom ezt az életformát.
- Bármennyire is szeretnélek megnyugtatni Jasperből kiindulva sosem lesz neked olyan könnyű, mint nekünk. Már ha a szomjúság valaha is könnyű lett volna… Viszont, ha valaki megízlelte egy embernek a vérét annak mindig nehezebb. És te egy évszázadon keresztül emberekkel táplálkoztál
- Egyszer próbálkoztam ezzel az életmóddal, de nem jártam sikerrel. Nem volt, aki segíthetett volna.
- Hát most van segítséged. Mi mind itt vagyunk melletted. Edward kezdeti ellenkezése pedig… hát egészen mássá alakult át. Ő azt hiszi miatta tértél le a helyes útról. Hogy az ő halála miatt lettél vámpír.
- Tessék?
- Igen. Edward úgy gondolja, hogy az egész az ő hibája.
- De hát nem tehet arról, hogy elkapta a spanyolnáthát…
- Igazad van. Nem tehet róla. De Edward világ életében makacs és önfejű volt.
- Jah. Mindig mindenért magát hibáztatta...



XxXxXxXxXxXxXxXxXxX

Ahogy teltek a hetek a Cullenék teljesen elfogadtak és ez nagyon jól esett. Túl voltam a kezdeti lelkesedésen és úgy igazán kezdtem rátalálni a régi önmagamra. A nőies Faith-re. A legnagyobb problémám végre nem az volt hogy mikor milyen beszólást vágjak bele a mondataimba, hanem az hogy milyen gyorsan éhes leszek és hogyan a legjobb a vadászat. Mert erre sűrűn volt szükségem. Carlisle szerinte, azért mert most ált át a szervezetem az újfajta életmódra.

Éppen egy megszokott vadászatról jöttem haza Emmettel ami a szokásos módon zajlott. Egy csomó macit terítettünk le. Minden nap vadászunk. Azért mert jó buli, mert a szemem még mindig vörös, és mert szoknom kell az állatvért. Az önuralmam még nem tudjuk mennyire jó, mert emberekkel 2 hete nem találkoztam…

- Miért piros az ördög szeme? rángatott ki a gondolataim közül Emmett hülyébbnél hülyébb vicce.
- Nem tudom – feleltem vigyorogva.
- Mert az ördög soha sem alszik.– kezdett el vihogni a saját viccén. Nekem is kellet pár másodperc mire leesett. Én vagyok az ördög, mert az én szemem is vörös és soha nem alszom. Amint ez lesett én is röhögő görcsöt kaptam.
Emmettel egymásba karolva estünk be a nappaliba ahol Jasper és Edward sakkoztak. Nagy szemekkel néztek minket, de mi rájuk se hederítettünk.
- Én tudok jobbat. – nevettem fel.
- Na mondjad!
- Mit csinál denevér a mikrohullámú sütőben?
- Nem’tom.
- Zenét hallgat. – erre iszonyatosan elkezd nevetni. Én meg azon nevetek, ahogy ő nevet. Aztán Jasper azért kezd el nevetni, mert sugározzuk felé a nevetést. Edward meg azon nevet, hogy mi nevetünk… vagy azért mert Jasper pozitív hatással volt rá… nem igazán tudom, de azt igen, hogy jó poén volt.
- Tudok még jobbat is. – kiáltottam fel vihorászva.
- Halljuk.
- Oks. A buszra felszáll egy vámpír, és húz maga után egy koporsót. Az emberek tátott szájjal nézik, mire megszólal a vámpír:
- Mi van? Nem láttak még ételhordót?- egy pár másodperc csönd aztán kirobbant a nevetés.
- Ezt a viccet honnan szedted Faith?- kérdi Jasper.
- Van még pár. Az egyik vámpír, akivel együtt vándoroltam Francia országban még velem és Emmettel együtt véve is hülyébb!
- Ezt nehéz elhinni- mondta Edward.
- Hééé! – csaptam tarkón. Azt hiszem ekkor indult meg a Hódító Hadművelet, azaz a HH.
- Tudsz még ilyet?
- Jah. A kedvencem például ez: Bemegy a vámpír a kocsmába. Kér egy korsó vért.
Bemegy egy másik vámpír, ő is kér egy korsó vért.
Bemegy a harmadik vámpír is. Kér egy korsóforró vizet. Néz rá a többi vámpír meglepetten, mire az elővesz egy véres tampont:
- Mi van, tea filterről még nem hallottatok?- a leghangosabb nevetést ez a vicc okozta. Nem is tudom miért…:D
- Te tényleg nagyon zizi vagy Faith. – táncolt le Alice.

Elismerem, tényleg van pár hülye viccem, de azért… Talán igaza van. Tényleg nem vagyok teljesen ép. De azt tudom, mit akarok. Bosszút. És esküszöm, hogy megteszem. Az agyamban már körvonalazódott egy terv, el akartam csábítani Edwardot. Pont, úgy ahogy régen. De vajon hogyan? Nem akartam máshogy viselkedni, mert tudtam, hogy csak ez maradt meg belőlem… a régi életemből.
Az agyam egy része tudta, hogy nem tehet Edward semmiről, nem tehet arról, hogy már nem szeret, de nem akartam felfogni. Pedig ha jobban figyeltem volna, rájöttem volna, hogy ez téves megállapítás… de ekkor még ez meg sem fordult a fejemben. Csak arra koncentráltam, hogy mit vesztettem el, arra nem, hogy mit miért. Nem láttam a fától az erdőt…
A tudat, hogy elvesztettem őt mindent felemésztett. Csak az maradt meg bennem hogy erről ő tehet. Pedig rá kellet, volna jönnöm, hogy erről senki nem tehet… vagyis valaki tehet róla, úgy hívják, hogy: TERTMÉSZET FELETTI.

- Mindig meg akartam kérdezni de valahogy elfelejtettem. - kezdtem bele, de mint mindig Emmett most is résen volt.
- Vámpír memóriával felejteni? Ki kéne vizsgáltatnod magad Faith. Szóljak Carlisle-nak?
- Jójó. De most komolyan! Kié ez a zongora? Mióta itt vagyok senki nem játszott rajta. És nem hiszem hogy ez csak szobadísz. – méltatlankodtam. Láttam Alice szemét megvillanni, és rögtön kaptam a választ.
- Edwardé.
- Tényleg? – játszottam a meglepettet. – Jaj Edward. Milyen régen hallottalak zongorázni. Egy évszázada lassan. – pattantam fel majd megragadtam a kezét és felhúztam a székről. – Kérlek szépen, játssz nekem valamit. Úgy szeretném hallani, ahogy zongorázol.

Edward zavartan nézett rám de azért leült mellém a zongorához. Igazából mióta itt vagyok nem igen szóltam hozzá és kerültem. Hiába akart velem beszélni hiába akart a közelemben, lenni. Én mindig kitértem előle. Nem tudtam elviselni a közelségét, és nem nagyon tudtam, mihez akarok kezdeni.

De most, már tudom. És azt hiszem el is, tudom majd érni azt, amit akarok. Csak egy baj lesz. Nem csak az ő szívét töröm össze majd, hanem a sajátomat is. Mert mióta találkoztam vele, 100 évvel ezelőtt az óta szűnni nem akaró szerelemmel szeretem őt… Mindennél és mindenkinél jobban.

Annyira meglepődtem hogy a szám is nyitva maradt. Csak meredtem néztem Edwardot és ez szerintem a többieknek is feltűnt.
Azt a dalt zongorázta, amit nekem írt. Az eljegyzésünkre. Annyira furcsa volt hallgatni. De a legfurcsább mégis az volt, amit éreztem. Olyan erős szerelmet, mint amit emberként éreztem. Szemem sarkából láttam, hogy Jasper felkapja a fejét, és érdeklődve nézeget. Nem csodálom. De hiába próbálkoztam sehogy sem működött a képességem. Nem tudtam az akaratommal befolyásolni Jasper képességét.

Jasperrel nagyon sokat beszéltem. Általában az estéket végigdumáltuk és nagyon megszerettük egymást. Köztünk tényleg testvéri szeretet alakult ki. Rengeteget beszélgettünk a vegetáriánus életünk előtti korszakunkról. Megvitattuk a történelem egyes eseményeit. Átbeszéltük a vámpírháborúkat, amik a területszerzésről szóltak. Mindkettőnknek jó volt olyannal beszélni, aki ott volt és látta azt, amit mások nem igen tudnak elképzelni.
Amúgy Jasperrel bármiről tudtam beszélni kivéve két dologról. Edwardról (hozzáteszem róla senkivel nem, tudtam beszélni kivéve talán Rosaliet aki kihúzott belőlem néhány dolgot) és az érzéseimről…


Miután Edward befejezte a zongorajátékát figyelte a reakciómat. Az arckifejezésemből utalva nagyon összezavarodhatott. Abban biztos voltam, hogy nagyon sok érzelem lehetet az arcomon de, nem igazán tudtam, hogy mit is mondjak. Vámpírlétemben először voltam mélyen zavarban, és ha tudtam volna biztosan, elpirulok…

- Ez nagyon szép volt Edward! Köszönöm!- mosolyogtam rá fájdalmasan. Ritka rosszul éreztem magam, azt hiszem, émelyegtem. Pedig ezt már több évtizede nem volt alkalmam érezni. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az hogy a sírás fojtogatott és tudtam, hogy ezt most nem fogom tudni visszafolytatni. Tehát gyorsan el kell tűnnöm. – Felmegyek a szobámba. – mondtam aztán felrohantam az emeletre.

Amint becsuktam magam mögött a szobám ajtaját kitört belőlem a zokogást. Nem tudtam sem, visszafolyatni sem lehalkítani. Annyira sírhatnékom volt a sok boldog emléktől, ami beférkőzött az agyamba. Egyszerűen igazságtalannak találtam, azt hogy mi már nem lehetünk együtt. Szeretnél bizonyítani magamnak és… mit tagadjam? Edwardnak. Soha nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondoltam volna Edwardra, a közös életünkre. Mindig is sokat töprengtem azon, hogy mi lett volna ha… és most, hogy újra összehozott minket a sors nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, mi akar ez lenni? A sors furcsa fintora vagy egy esély… Esély… Edward világosan a tudtomra adta, hogy nem kellek neki. Már nem… Fájdalmasan emlékeztem a két nappal ezelőtti visszautasításra… mintha évekkel ezelőtt lett volna…

- Hol szedted fel ezt a hülye libát?
- Ó Barbie! – vigyorogtam. – Tudod, elvileg a mennyasszonya vagyok... Nem igaz Edward? – fordultam az említett felé.
- Micsoda?- nézett először Edwardra, majd vissza rám. Edwardra, majd megint rám…
- Hát igen! – kacarásztam magamban. - Edward nem kérte vissza a gyűrűt és nem is mondta, hogy az eljegyzés fel van bontva! – tudatosítottam a szösziben, majd az orra alá nyomtam a nyakláncomra fűzött jegygyűrűt.
- Ami késik, nem múlik!- nézett rám, tágra nyitott szemekkel.


Mikor azt éreztem, hogy végre megnyugodtam akkor eszembe jutott egy újabb emlék és újult erővel tört rám a hangos zokogás.

Hallottam hogy lent tanácstalanok hogy mégis mi történt. Hallottam, ahogy a találgatások által rájöttek, arra hogy a zongoradal miatt borultam ki és hallottam, amikor Edward elmondta, hogy milyen alkalomra íródott ez a dal.

Két óra hosszas, könny nélküli zokogás után végre megnyugodtam. Megmostam az arcom és lefeküdtem az ágyamra. Szinte már vártam hogy elaludjak és egy csöndes kis világba, zuhanjak ahol minden nyugodt és békés. De mint minden vámpírnak nekem is lehetetlen volt elmerülnöm az álmok világában…

Szerintem órák hosszat képes lettem volna ott feküdni és a semmibe révedve gondolkozni hogy milyen nyomorultul kibánt velem a sors amikor halk kopogást hallottam. Ki akartam kiabálni, hogy: Hagyj békén, egyedül szeretnék maradni! Amikor a kopogáshoz egy mondat is tartozott.

- Faith! Edward vagyok, engedj be, kérlek, hogy beszélgessünk egy kicsit!
- Nyitva van. – dünnyögtem bele a párnámba.
- Én… sajnálom. nem gondoltam volna, hogy ennyire felzaklat téged az a dal.
- Nem a dallal van a baj. Az ennyi évtized után is gyönyörű. Inkább csak… az emlékek. Nehéz néha arra emlékeznem, hogy milyen életem volt és hogy mennyire szeretnék újra ember lenni. Annyi mindent csinálnék másképp. De még így is…
- Így is azon gondolkodsz, hogy mit vétettél, amiért a kárhozatra ítéltek.
- Igen-kiáltottam fel. – hiszen tényleg nem tettem semmi rosszat. Egy nagyon kicsit felszínes voltam de még akkor sem annyira, inkább csak érdekelt a divat és adtam, arra hogy jól nézzek ki. Nem voltam sem, beképzelt sem hiú. Kedves voltam másokkal, adakoztam a szegényeknek, sőt még saját kezűleg is segítettem az ételosztásban. Jól viselkedtem, mindig szót fogadtam a szüleimnek. nem tettem semmi olyat, ami miatt ezt érdemeltem volna. és jártam templomba is! Hittem Istenben.- zokogtam fel újra.
- Ezen én is sokat gondolkodtam. Szerintem én sem tettem semmi olyat, ami miatt ezt érdemeltem.
- Persze hogy nem tettél semmi rosszat. Jaj Edward… Hiszen te tényleg mindig olyan jó voltál. Te főleg nem tettél semmi rosszat!
- Köszönöm! – felelte zavartan.

És most kivételesen nem csak a bosszú járt az agyamban, hanem a saját akaratom, éppen ezért ültem föl és borultam Edward nyakába, hogy ott bőgjek. Éreztem, ahogy hírtelen megmerevedik, majd ellazul és elkezdte a hátamat simogatni, hogy nyugodjak meg.

Hosszú ideig sírtam Edwardba kapaszkodva mire megnyugodtam. Utána csak csöndesen figyeltük a másikat. Kivételesen nem volt kínos a csönd, és az hogy egymást nézzük csak… csak megnyugtató. Legalább is számomra.

- Ha megkérlek rá, játszol még nekem valamit a zongorán?- kérdeztem.
- Ha megkérlek, rá játszunk együtt valamit a zongorán?- kérdezett vissza.
- Mit?
- Nem tudom. Majd alkotunk valamit. - mosolygott rám azzal az imádott félmosolyával.

Extra képek:

Faith ruhája

Cullen ház

Nappali

Étkező

Konyha

Billiárd szoba

Esme & Carlisle szobája

Esme & Carlisle fürdőszobája

Alice szobája

Jasper szobája

Alice & Jasper szobája

Rosalie szobája

Emmett szobája

Rosalie & Emmett fürdője

Edward szobája

Edward fürdője

Faith szobája

Faith előszobája

Faith előszobája

Gardrób