A Cullen ház hatalmas volt és nagyon tágas. A nyitott terek szabad utat hagytak a fénynek. A természet, ami körülölelte a kastélyszerű villát.
Csak ámulni tudtam rajta – persze, csak szép csendben, hogy ne vegyék észre.
Azt hiszem, amint beértünk a házba Carlisle-on megláttam azt a vezető szerepet, ami eddig nem igazán tűnt fel…
Igazán el tudnám őt fogadni, mint saját vezetőm, mivelhogy az eddigi kovenem vezetői nem nagyon voltak erre a feladatra megfelelők. Persze, mindegyik jó volt, de valahogy Carlisle-nak volt egy bizonyos apukás kisugárzása, ami nekem nagyon bejött.
A nyitott és tágas előteret – ami egyébként napsárga színben tündökölt – a még hatalmasabb nappali követte. A helyiség világos volt, tele óriási ablakokkal és festményekkel.
Ahogy jobban szétnéztem a szobában, megvilágosodott előttem, hogy mindenkinek meg van a maga párja. Edwardot azonban senki nem ölelte át. Szinte már vártam, hogy mikor jelenik meg egy negyedik vámpírhölgy, aki Edward nyakába veti magát.
Várakozásom azonban hiába való volt, Edward percekkel később is magában ácsorgott.
- Faith?! – szólított meg Carlisle.
- Hozzám szóltál? – kérdeztem mély gondolataimból felocsúdva. Lehet, hogy egy kicsit keményebb hangnemben reagáltam mint kellett volna, de azt hiszem, ebben a helyzetben ez érthető volt. – Milyen már, hogy ellopják a nasimat? – morogtam durcásan, mint egy csalódott kisgyerek.
- Kérlek, had mutassam be neked a családomat! Ő itt a feleségem Esme. A fiam Emmett és a felesége Rosalie. Ő Alice és férje Jasper. Edwardot pedig már azt hiszem jól ismered!
- Aha. Szóval Esme, - mutattam rájuk egyesével - Mackótestvér, Barbie, Tündérke, Gekkó és Bronz Pajtásom – szegeztem Edward mellkasának a tenyerem. Úgy tűnt, nem igazán tetszenek neki megszólításaim, de egy halk morgáson kívül nem mondott semmit.
- Ismeritek egymást?- kérdezte Esme.
- Igen. Tudjátok, minél több embert ismerek meg, annál jobban kedvelem az állatokat.- mosolyogtam önelégülten.
- Hol szedted fel ezt a hülye libát?
- Ó Barbie! – vigyorogtam. – Tudod, elvileg a mennyasszonya vagyok... Nem igaz Edward? – fordultam az említett felé.
- Micsoda?- nézett először Edwardra, majd vissza rám. Edwardra, majd megint rám…
- Hát igen! – kacarásztam magamban. - Edward nem kérte vissza a gyűrűt és nem is mondta, hogy az eljegyzés fel van bontva! – tudatosítottam a szösziben, majd az orra alá nyomtam a nyakláncomra fűzött jegygyűrűt.
- Ami késik, nem múlik!- nézett rám, tágra nyitott szemekkel.
Azt nem lehet elmondani, mekkora fájdalmat éreztem ott, legbelül, még így is, hogy a szívem már nagyon régóta nem vert. Nincsenek szavak rá milyen volt az a pillanat. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam elhinni. A szavak éles pengeként hasítottak belém. Egyszerre éreztem gyűlöletet és fájdalmat. Akkor, és ott, tudatosult bennem, hogy az, az Edward Masen, akit több, mint száz éve megismertem, az most már Edward Cullen, egy teljesen más személyiség.
El akartam tűnni. El innen; minél messzebbre. Elmenni és soha vissza nem térni. Eltűnni, és soha, de soha többet nem jönni se Lier városa, se Norvégia közelbe.
Ez a gondolatsor, és a menekülési vágy egy fél perc alatt hatalma alá kerített.
Azon kívül tehát, hogy világossá vált számomra, ez az Edward már nem az én Ewardom; elhatároztam, hogy ahogyan annak idején tönkre tette az életemet, én is úgy fogom tönkre tenni az övét!
- Tudod Edward, a barátok jönnek, mennek… az ellenségek gyűlnek! – mondtam szárazon. Edward nem mondott semmit. Csak állt ott, lemerevedve, mint egy szobor. Ő nézett engem; én néztem őt. Emmett törte meg a csendet.
- Hát ez ciki… – köhécselte elfojtva.
- Rendben! Azt hiszem, mindent megbeszéltünk! – csaptam össze ironikusan a kezeimet. – Nem is zavarok tovább; keresek egy másik várost, ahol kedvemre szipózhatom a vérnek illatát. – Megragadtam az ajtókilincset, majd elindultam az erdő felé. Utoljára, a jegygyűrűm koppanását hallottam, amit gyorsan az előszoba csempéjére ejtettem, és bevetettem magam a sűrű erdőbe. Nem sok idő telt el, amikor is valaki erősen megragadta a karomat és a legközelebbi fának taszított. Edward volt az.
- Nem hagyom, hogy családok menjenek tönkre miattad Faith! – mondta szárazon, majdhogynem fenyegetően. – Gondolj kettőnkre… - mondta valamivel lágyabban, mélyen a szemeimbe nézve.
- Olyan már nem létezik Edward, hogy mi! Csak te, és én vagyunk – mondtam a lehető leghalkabban.
Edward karjai erősen szorítottak. Nem panaszkodhattam; erős tűrőképességgel lettem megáldva. Ezek a karok azonban, úgy éreztem, képesek lennének összeroppantani. Főleg, hogy anyámtól örökölve, minimális üvegcsontozattal születtem. Ennek volt betudható tehát, hogy a vámpírokhoz képest, könnyen törtem bármely porcikámat, vagy hogy „nem éhes”, illetve „kevésbé éhes” napjaimon óceánkék színben pompáztak íriszeim.
- Igazad van!- lépett egyet hátrébb, de valahogy a keze, még mindig az enyéimbe voltak csúsztatva.
- Tudom.- feleltem lágyan. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy közelebb hajoljak és megcsókoljam a legörbült száját… Eljátszottam a gondolattal, hogy talán még lehet olyan, hogy Edward és én; hogy mi. Gondolataimat azonban elhesegettem, mivel ha Ő tönkre tehette minden álmomat, elhatároztam, hogy én is tönkreteszem az övéit!- Nos akkor ég veled! – mondtam szárazon. Edward szemei üresek voltak; semmit sem tudtak kiolvasni belőlük. Azok a mélybarna szemek, még most is megbabonáztak.
Nehezen, de elindultam. Ekkor azonban, megint nekivágtak egy fának. Ez most viszont, tényleg, igazán fájt. A fa kitört, és én lendületből tovább zuhantam. Magammal sodortam még pár fát, mire összerogyva földet értem.
- Mi a fasz bajod van? – estem neki, ahogy sikerült feltápászkodnom. Ingerült voltam, és tettre kész. A dühöm erősebb volt mindennél és mindenkinél.
- Már mondtam! – kezdte hűvösen. – Nem fogom hagyni, Faith, hogy embereket gyilkolássz!
- Ugyan már! – nevettem fel hisztérikusan. – És mond csak! Ki fog ebben megakadályozni? Majd pont te? – kacarásztam. – Gyere Eddy fú! – léptem hozzá közelebb. – Tépj szét, hajíts mágiára, égess el… - ajánlottam fel magam.
- Te is tudod, hogy nem tudnálak bánatani… - motyogta az orra alá. Úgy tűnt, fáj neki a puszta gondolat is.
- Hát ez ciki! – nevettem gúnyosan. – Én ugyanis Edward – mutattam magamra – nem félek neked esni!
- Tessék! – tárta szét mindkét karját megadóan. – Ess csak nekem! Tépj szét, Faith!
Azt hiszem, semmiképpen sem hitte, hogy valóban neki esek. Úgy állt ott, mint aki biztos a dolgában. Én azonban elszánt voltam, és képes bármilyen őrültségre.
Neki ugrottam.
A nyakának esve kezdtem el harapdálni. Szó szerint kiharaptam egy darabot belőle. Edward arckifejezésén látszott, hogy fáj neki. Talán nem is az volt az első számú fájdalom okozója, hogy megharaptam, hanem az, hogy képes voltam bántani.
Felüvöltött.
- FAITH!
A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy lábaimat Edward derekára fontam, és vadul faltuk egymást.
Percekig csókolóztunk, amikor is felfogtam, hogy mit művelek. Vadul eltaszítottam magam tőle, és nekiestem a mellkasának. Ekkor azonban már nem az élvezeteket helyeztem előtérbe, hanem, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak neki. Bár tudtam, hogy ütéseim, amit a mellkasára mértem, meg se kottyannak neki.
Erős szorítást éreztem a kezeimen. Újra távol álltam Edwardtól. Az izmos karokból rájöttem, hogy ismét Emmett „fogdos”.
- Nyugi srácok! - nevetett. – Feles energiáitokat hasznosabb dolgokba is fektethetnétek – kacsintott pajzánul. Hangosan felvihogott. – Gondoltam itt egy hatalmas franciaágyra és…
- Emmett! – förmedt rá szúrós tekintettel a Barbie.
- Ez az, maci! Ne olvasd a történelmet! Hanem csináld! – kacsintottam én is. A hatalmas fiú felröhögött, mire ellazult a szorítása. Sikerült kiszabadulnom erős karjai szorításából.
Ismét Edward nyakának estem, de ezúttal kézzel való fojtogatást választottam. Na nem mintha a vámpírok megfulladhatnának…
Most, a változatosság kedvéért, Carlisle rángatott le szerencsétlenről.
- Kezd fárasztó lenni… - nyögte be a szőke cicus, mintha ott se lennék.
- Hát, ha nekem olyan fejem lenne, mint neked, lehet, hogy én is elfáradnék – kontráztam egy önelégült vigyor kíséretében.
- Cöcö. Ha olyan képem lenne, mint neked, édes, nevetve mennék neki a körfűrésznek!
- Szerintem a körfűrész sírva fakadna tőled! Édes! – rebegtettem pilláimat.
- Oké! Elég lesz Rosalie! – fogta meg a karját kedvesen Esme.
- Nos Edward? Hagyod, hogy Faith szabadon távozzon, vagy hagyod, hogy szabadon távozzon? – kérdezte Carlisle.
- Nem! – mondta határozottan. – Faith itt marad, és küzdeni fog azért, hogy neki se kelljen ártatlan emberek vérét kioltania.
Hisztérikusan felnevettem de úgy, hogy az egész erdő belezengett. A puszta hangom már nekem is fájt. Aztán éreztem hogy fokozatosan elhal, a hangom és én sírva fakadtam. Vámpírként. Könnyek nélkül.
- Nem vagyok rá képes! Hidd el, próbáltam! – mondtam.
- Képes vagy rá! Tudom! Én bízom benned! – nézett mélyen a szemembe.
- Mi majd segítünk neked! – lépett mellém Alice.
- Ti nem ismertek engem! – néztem körbe. – És azt hiszem – folytattam – most már te sem, Edward! – azzal megfordultam, és most már valóban, egyedül rohantam a sötét és sűrű erdőben.
Csak rohantam, és azt éreztem, hogy elveszek; hogy beszív egy fekete lyuk…
Ahogy rohantam, egyre ritkultak a fák. Szép, lassan kiértem az erdőből és egy játszóteret találtam. Leginkább két éves kortól nyolc éves korig voltak itt gyerekek. Egyre nagyobb ürességet éreztem magamban. Leültem egy szabad hintára, amit nagyobbaknak terveztek.
Az egészben a legrosszabb az volt, amikor megláttam, ahogy egy öt éves vörös kisfiú pátyolgatja a szintén vörös hajú három éves kishúgát. Itt szakadt el a cérna. Hangosan sírni kezdtem. A lábaimat felhúztam és ráhajtottam a fejemet. A szülők aggódva figyeltek de azok sem sokáig, mert pár perc múlva eleredt az eső. Mindenki sietve felkapta a gyerekét és haza rohantak. A játszótér kiürült. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon.
- Tudom, mit érzel. Néha én is így vagyok ezzel.
- Miért vagy itt?- kérdeztem Rosalie-t
- Magam sem tudom. - leült mellém és mesélni kezdett. - Én úgy lettem vámpír, hogy volt egy vőlegényem, aki elég gazdag volt. Tudod, abban az időben elég felszínes voltam. Nem érdekelt sok minden, de a család gondolata nagyon. Alig vártam, hogy hozzá mehessek. Nagyon sokat álmodoztam egy szép nagy házról, tökéletes udvarról és egy saját játszótérről a hátsó kertben. Elképzeltem egy szőke kisfiút, és egy göndör hajú szőke kislányt, aki imád babázni, és, hogy velem teázna. De mint ahogy mindegyikőnké, ez sem volt egy szép történet. A vőlegényem egy héttel az esküvő előtt legénybúcsút tartott és én azon az éjszakán, egy barátnőmtől tartottam haza. Találkoztunk és ő csont részeg volt. Gondolom, sejted mi történt. Megerőszakoltak és összevertek. Carlisle mentette meg az életem… Már ha lehet ezt életnek nevezni. Bizonyos szempontból örülök hogy „élek” mert így megismerkedtem Emmettel, de a dolgok másik oldala rossz. Soha nem fogsz megöregedni és együtt elhunyni; együtt egy sírba temetkezni. Nem lehet gyereked. Nem lehet unokád. Ezek a dolgok mindenkinek hiányoznak. Legalább is azt hiszem, a legtöbbünknek.
- Tudod én is egy gazdag családból, származtam. Egy bálon mutatták be nekem Edwardot. Én is egy voltam a szemügyre vett családok lányai közül, akiket kinéztek, hogy Edward válasszon közülük. Nem igazán akartam elrendezett házasságot de a szüleim mindenképpen azt akarták, hogy fogjam meg magamnak Edward Masent a tökéletes vőlegényt. Edward tizenhat én pedig tizenöt lehettem. Egy véletlen folytán megmentette az életemet. Tudod, egy oseteogenesis imperfecta, azaz üvegcsont betegségben szenvedtem. Szerencsére, csak minimálisan, de ez is elég ahhoz, hogy a csontjaim könnyen eltörjenek. Egy génhiba miatt a csontokban található kollagénrost részben hiányzik vagy hibás, így a csontok rugalmatlanok, és kis behatásra, vagy akár spontán módon is eltörhetnek. Ettől van az például. hogy a szemem fehérje nem fehér hanem kékes. Egyébként mos,t vámpírként is, ha nem vagyok éhes rikító kék szemem van. Nos, vissza térve a történetünkre. Egyedül indultam lovagolni A lovam megvadult egy kígyótól, és le akart dobni. Edward szintén azon az úton lovagolt, és elkapta a lovam kantárját. Ha akkor nem nyugtatja meg Edwardot, akkor ledob, és én egy ekkora zuhanásba belehaltam volna. Ezek után leszálltunk a lovakról és beszélgetni kezdtünk. Később, azt hiszem egy fél évvel, megint találkoztunk egy bálon ahol szinte csak velem táncolt. Ezek után találkozgattunk. Nem sokára megjelent a spanyolnátha. Anyám, az elsők között kapta el és halt bele. Ezek után apám el kezdett inni. A családunk lecsúszott. Edward kitartott mellettem és megkérte a kezem. Egy nap elutaztam egy hétre, aztán mikor hazaérkeztem, át mentem hozzájuk, hogy megbeszéljük az eljegyzési bált. Addigra Edward és Elisabeth már korházban voltak. Nem szabadott őket meglátogatni. Majd Edward és az édesanyja meghaltak – én legalábbis így hitem. Az idősebbik Edward Masen nem sokkal később belehalt a gyászba. Ezek után, én sem tudtam mit kezdeni életem értelmének elvesztésével. Egy év telt el, és én mindennél jobban megakartam halni, hogy végre újra láthassam az én Edwardom. De hiába. Arzént vettem be. Egy vámpír, Félix mentett meg. Megtetszettem neki. Átváltoztatott…
- Értem. – válaszolt csendesen Rosalie.
- Tudod, én is sokat álmodoztam vörös kis lurkókról. Két fiúról és egy angyali kislányról – mosolyodtam el. De az élet, sajnos nem így alakult. Egy vérengző szörny lett belőlem – undorodtam el saját magamtól.
- Gyere vissza velem! Ha nem is Edward miatt, akkor magadért. Mi tényleg segítenénk – mosolygott, és finom kezét az enyémre fektette. - Majd én pártfogollak, segítek! Hidd el, ez az élet így, hogy nem kell embert ölnünk nem olyan rossz! Ha megtanultad kezelni a vérszomjadat, akár el is mehetsz. Találhatsz magadnak egy társat. Nem csak Edward van a világon!
- De Rose! Edward… Ő…
- Ha másért nem is, a dolog megér annyit, hogy kiszúrj Edwarddal! Végül is. Ő akart neked segíteni.- gonoszan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni. Adta alám a vaklovat…
- Rendben! Szóval bosszú?! Nem tudom miért van egy olyan érzésem, hogy téged is ez segített át az átváltozáson. Azt hiszem te is meg bosszultad…
- De még hogy – vigyorodott el gonoszul. - Majd egyszer elmesélem. De csak is akkor, ha már túltetted magad a saját bosszúdon! – mosolygott ismét.
