3. fejezet
Igen, azt hiszem Rosalie-nak igaza volt. Amit én akartam, az tényleg a bosszú. Azt akartam, hogy neki is éppen úgy fájjon, mint ahogyan annak idején nekem is fájt. Azt akartam, hogy a lelke haljon bele a fájdalomba.
Ezzel az elhatározással léptem be a Cullen házba. Amint a küszöbön belül tettem a lábam, máris hangos vitatkozás ütötte meg a fülemet. Még inkább felkeltette az érdeklődésemet, amikor valakinek elhagyta a száját a nevem… és Edward neve.
Olyan csendben, már-már lopakodva közeledtünk, hogy senkinek sem tűnt fel érkezésünk.
- Most őszintét, Edward! – kezdte Carlisle. – Nem gondolod, hogy egy kis magyarázattal tartozol nekünk?
- Nincs e mit magyarázni, apu – vigyorogtam az említett felé. Az arcokból ítélve, kellemes kis meglepetést okozott újabb felbukkanásom.
- Faith?- kacagott a még mindig csilingelő hangú Alice.
- Jó a memóriád, Tündérke – mondtam, majd elismerő pillantásokat küldözgettem Alice felé.
Edward köpni, nyelni nem tudott. Hát igen! A várva várt hatás…
- Szóval akkor velünk maradsz?- kérdezte Esme ragyogó mosollyal.
- Azt hiszem igen – komolyodtam el. – Legalábbis addig, amíg ki nem tisztul előttem a kép; és persze, amíg ti képesek vagytok elviselni – vigyorodtam el ismételten.
- Hát nem nagyszerű? – mosolygott Rose, majd önelégülten mindkét tenyerét összecsapta.
- Egy újabb hugica?! – lépett mellém egy hirtelen ötlettől Emi, aki, mintegy beavatási szertartásként megkobakozta a buksimat.
- Nos, Faith! – vette át a szót Carlisle. – Üdv a családban – vont magához. – Örülünk, hogy csatlakoztál hozzánk.
Felkacagtam.
- Biztosak vagytok ti ebben? – néztem szét a hatalmas, tágas teremben. Emmett hevesen bólogatott; drága, két nővérkém bájosan mosolygott; Esme a meghatódottságtól törölgette szemeit, Jasper pedig… Jasper az Jasper! Csak állt ott mereven és szótlanul. Akárcsak Edward, akihez még annyit hozzáfűznék, a tekintete gyilkolni tudott volna. Még szerencse, hogy az idők folyamán meg tanulta féken tartani heves indulatait.
- Mesélj magadról! – invitált maga mellé a kanapéra Rosalie.
- Öh… - haboztam. –Miért is ne? – mosolyodtam el végül, majd elfogadva a helykínálást, helyet foglaltam a gyönyörű, hófehér bőrkanapén. - Mit szeretnétek hallani?
- Ki változtatott át?- kérdezte olyan izgatottsággal a hangjában Emmett, akár egy ötéves kisgyerek.
- A Volturi egy tagja, Felix. Igazából akkor még nem csatlakozott az olasz macsókhoz.- itt mackó testvér öblösen felkacagott. – Akkoriban még egyszerű kis vámpírocska volt, akinek szüksége volt egy társra. Én pedig, kapóra jöttem neki – itt akaratlanul is Edwardra pillantottam, aki jól láthatóan lángolt mérgében.
- Az én kérdésem az lenne – mosolygott Esme -, hogy milyen helyeket jártál be eddig.
- Ami azt illeti, bejártam Európát és Amerikát egyaránt.
- És akkor most, hogy-hogy Norvégiában tanyázol? – kérdezte érdeklődőn. Felkacagtam.
- Meguntam Amerikát; gondoltam visszajövök, és ismételten meghódítom az EU országait.
- Meguntad? – nézett rám értetlenül Carlisle.
- Igen – legyintettem a létező legtermészetesebb módon. – Tudjátok, miután körbejártam a világot, csatlakoztam pár kovenhez, sajnos azonban egyik vezető sem bizonyult valami jónak. Pár hónap után, mindig kirobbant valami féle kis verekedés. Nem vagyok hajlandó hagyni magamra tuszkolni mások akaratát! – Edward felhorkantott. - Ilyenkor persze – folytattam, mint akinek az egyik fülén be, a másikon ki - leléptem és kerestem egy másik klánt. A legutolsó társasággal azonban, annyira megszívtam, hogy úgy gondoltam, visszajövök, és Európában keresek társakat. És lám… - tártam szét a kezem.
- Ezek szerint nem egyszer bonyolódtál harcokba. Vannak tapasztalataid? Milyenek?- kérdezte Jasper. Első ránézésre elég mimóza gyereknek tűnt a srác, azonban minél jobban szemügyre vettem, vagy minél többször hallottam a hangját, annál inkább bebizonyította első feltételezéseim ellentettjét, miszerint vagy buzi, vagy tényleg ilyen iszonyat mulya.
- Mi az, hogy! Számtalanszor kellett megvédenem akár magamat, akár tőlem jóval fiatalabb, kezdő kis vámpírtanoncokat – mosolyodtam el.
- Kifejtenéd bővebben?- kérlelt.
- Ha szeretnéd – vigyorogtam. - Nos, legszívesebben újszülötteknek segítettem megtalálni önmagukat. Általában olyan csapatokhoz csatlakoztam, ahol segíteni, tudtam. Sok fiatalnak magyaráztam el a szabályokat és segítettem meg tanulni kezelni önmagukat és erejüket. Legfőképpen a védekezés az én asztalom, de természetesen néhány gyors, egyszerű és hatékony támadást is tudok.
- Engem az érdekelne, mire emlékszel az emberi létedből. – Alice.
- Legfőképpen az emberek voltak hatással az életemre, éppen ezért az ő személyük maradt meg az emlékezetemben. Még ma is sokat gondolok az édesanyámra, a barátnőmre, Joannere, és természetesen – itt egy óvatos pillantást vetettem a tőlem legtávolabb ülőre – Edwardra. – Alice halkan és visszafogottan kuncogott. Mondhatni, a bajusza alatt röhögött.
- Engem az érdekelne a leginkább – vette át a szót Rose -, szeretsz-e vásárolni, szereted-e a ruhákat…
- Sajnálom – szakítottam félbe. – Ezekre a dolgokra már igazán nem emlékszem.
Edward felhorkant és olyan képet vágott, mint akinek valóban nagyon nagy nehezére esik visszatartania a kitörni akaró röhögést.
- Senkinek a városban nem volt akkora türelme, ideje és igénye a ruhavásárláshoz, mint Faithnek. Annyi ruhát egy helyen, mint amennyi neki volt, még sosem láttam.
- Úgy tudtam, a férfiaknak azokban az időkben nem volt szabad még csak megkörnyékeznie sem a fiatal, hajadon nők szobáját, hacsak nem voltak már házasok, persze – húzta fel a szemöldökét Alice. – Mond csak, Edward! Te mit kerestél Faith gardróbjában?
- Ó, drága Alice! Hidd el, meglepődnél, hogy Edward milyen… hm… helyeket barangolt be. – feleltem pajzán vigyorral az arcomon.
Mindenkiből kirobbant az önfeledt röhögés.
- Mik ki nem derülnek itt – nevetett Emmett. - Szóval a mi örökké komoly, sőt, olykor-olykor komor Edwardunk igen kis huncut fiúcska volt akkoriban. Mesélj csak Faith! – bökött oldalba. - Ugye behatóbban is megismerkedtetek?! – kacsintott.
- EMMETT! - csattant fel Edward. Röhécselve megcsóváltam a fejemet, mintegy jelezve, hogy erről majd máskor, négyszemközt tartok majd még kiselőadást.
- Rendben! Azt hiszem, már csak egy utolsó kérdés maradt – mondta Carlisle.
- Mégpedig? – húztam ki magam.
- Mi a te képességed?
- Hohó! – vigyorodtam el. - Van kedvetek játszani? - Kérdeztem csillogó szemekkel. - Játszunk hideg-meleg játékot! Ha közel jártok hozzá meleg, ha távol hideg. Ilyen egyszerű – magyaráztam.
Mindenki egy emberként nyögött fel. Kivéve Emmett-et. Ő nagy boldog mosollyal ült közelebb és tette fel az első kérdést.
- Tudsz tárgyakat mozgatni a szemeddel? Esetleg lézer sugarak?
- Nem vagyok sem Bűbájos boszi, se pedig X-man hős. Bár lehet, hogy bűbájos vagyok… - meredtem a gondolataimba. – Egyébként langyos.
- Köze van hozzá annak, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataidban?- kérdezte Jasper. Imádom ezt a gyereket. Olyan imádni valóan okos…
- Igen. Melegszik.
- Te is hasonló képességgel rendelkezel?- tette fel a következőt.
- Ó, ha tudtam volna, hogy a szőkék ilyen okosak tuti nem Edwardot választom – nevettem. – Egyre melegebb.
- Köze van az elmédnek hozzá?- jött Carlisle.
- Nagyon meleg. Ez hihetetlen – csattantam fel. - Te is szőke vagy! – jött a felismerés. – Ez így nem fair. - Rose! Most te jössz, és akkor már teljes a sor. - vigyorom egyre hatalmasodott.
- A gondolataiddal képes vagy bizonyos dolgok elvégzéséhez?
- Ahogy mondod! – mosolyogtam. –Kivetítem az akaratomat.
- Aztaaa – hüledezett tátott szájal Emmett.
- Máris, Maci – bokszoltam bele a vállába.
Rákoncentráltam a kanapéra, amin szeretett bátyám ült. Nem számított erre a kis akciómra, szóval elég nagyot puffant szerencsétlen. Jót nevettem rajta. Szerintem erre az arcra örökké emlékezni fogok…
Aztán ráfókuszáltam Jasperre, aki egy csöppet megrendült képet vágott. Édes kis cunci mókus…
Majd Carlisle felé fordultam, aki érdeklődve figyelt. Azután lehunytam a szemem és koncentráltam.
Csukott szemmel hallgattam, amint Carlisle hülyegyerek módjára kineveti a saját fiát.
Amikor kinyitottam a szemem, abbahagytam Jasper képességének irányítását.
- Bármilykőtök képességét tudom irányítani – büszkélkedtem.
- Ez fantasztikus – hüledeztek szinte egyszerre.
- Igen, valóban nagyon erős képesség – helyeseltem. - Sok mindenre képes vagyok; sőt, ha jók lesztek, megmutatom a legelvetemültebb képességeket is – vigyorogtam.
- Az nagyszerű lenne – lelkesedett be az ötlettől Jasper.
- Mutass nekünk még valamit! – könyörgött Emi.
- Szívesen tenném; most azonban jobb lenne, ha elindulnék valami tápláló után nézni.
Emmett csalódott kisfiús arcát elnézve az egész család jót kacagott. Felterpeszkedtem hát a kanapéból és a bejárati ajtó felé vettem, az irányt.
- Veled tartok!- szólt utánam Alice.
- Ahogyan én is! – lépett mellénk Rosalie. Karon ragadtak, én azonban egy lépést sem tettem előre.
Úgy éreztem, nagyszerű embereket ismertem meg személyükben, éppen ezért úgy gondoltam tartozom nekik annyival, hogy őszinte vagyok hozzájuk. Száz százalékosan… Esme elé táncoltam majd felé nyújtottam mindkét kezemet.
- Örülnék, ha te is velünk tartanál, Esme – mosolyogtam, amit ő viszonzásképp barátságos, szeretetteljes öleléssel viszonzott. Mosolyogva sétáltunk mind a négyen a bejárati ajtón és vetettük bele magunkat a sűrű erdőbe.
Ahogy hallótávolságon kívülre értünk megtorpantam.
- Ami azt illeti – kezdtem a habogást -, azért ragaszkodtam annyira, hogy te is velünk gyere, Esme, mert hát… tudod, nagyon emlékeztetsz az édesanyámra, ezzel együtt az előző életemre. A régi Faithre; az Edwardos lányra…
- Jaj, kicsim – érzékenyült el. - Ez butaság! – vont magához. - Mostantól te is a családhoz tartozol; az életünk része, részese vagy.
Mosolyogva futottam a sűrű erdő sötét belseje felé. Boldog voltam, hogy tartoztam valahová; hogy tudtam, ezek az emberek valóban szeretnek. Edwardban kételkedtem ugyan, de a tervem, miszerint kicsinálom a kis rohadékot, erőt adott a továbbiakhoz.
Örömömben énekelni kezdtem:
- Élj a mának!Majd a szíved válaszol.A holnap várhat,hogy ha máshogy érzed,Van még válaszút.Élj a mának!Bár néha sírni volna jó,Míg megtalál, ki pont neked való.Majd megtalál, ki pont hozzád való!
Órák múlva elégedetten tekintettem vissza a zsákmányállományomra. Úgy gondolom, első nekifutásnak, egy hatalmas grizli nem is olyan rossz teljesítmény. Lehetett volna rosszabb is, például egy aprócska kis mókus, egy vékonyka kis sikló vagy egy nyomorék gekkó.
