4. fejezet - Emlékek

Leültem egy sziklára és vártam, hogy a többiek is befussanak. Amikor már mind ott voltak, és leültek mellém, belekezdtem a szövegembe.
- Nos – kezdtem-, azért akartam, hogy velem gyertek, mert mindenképpen mutatnom akartam pár dolgot; pár emléket…
- Emléket? – kérdezett rá Alice. Bólintottam.
- Igen, és a te segítségedre is szükség volna hozzá. - Alice elmosolyodott, amit én beleegyezésnek tekintettem. Megragadtam a karját, magam mellé húztam és erősen szorítottam. – Engedd el magad és lazíts! – utasítottam. Megfogtam Rosalie és Esme kezét, akik eddig kíváncsian figyeltek. Próbáltam minél erősebben a múltra, a múltamra összpontosítani. Tudtam, csak teljes koncentrációval sikerülhet.
Szemeim előtt elkezdtek derengeni az emlékek majd egy kívülállóként kezdtem az egészet figyelni.
- Látjátok? – kérdeztem suttogva.
- Igen - hangzott az egyöntetű felelet.
- Jó, akkor most nagyon figyeljetek!
A fésülködő asztalomnál ültem, amikor édesanyám benyitott. Kivette a kezemből a fésűt, és folytatta a kefélést… (XD). Percekig kefélt (no, comment… lol), amikor végre megszólalt.
- Igazán helyes fiú ez az Edward Masen. Nem gondolod? – húzta fel a szemöldökét, amit én a tükörből láttam. Megforgattam a szemeimet.
- Szerintem semmi különleges nincs benne… Nem éreztem benne azt… azt a szenvedélyt… Nekem egy igazi férfi kell! Olyan, akinek van valami a nadrágjában… - Anyám finoman köhintett. Szerintem félrenyelhetett szegényke…
- Jaj, Faith! – szörnyülködött. – Nem minden a méret! – mondta ál komolyan. Felvihogtam.

Esme és Rosalie hangos nevetésbe törtek ki, míg Alice nagyban mosolygott. Ha képes lettem volna rá, biztosan elbőgöm magam…
Aztán ugrottam a következő emlékre. Arra, amikor Edward megmentette az életemet.



Egy igazán szép lovagló ruha volt rajtam. Vajszínű nadrág egy hozzá illő zakóval, alatta pedig egy sötétbarna ing. Lábamon szintén barna csizmát viseltem. A hajam pedig kiengedve lobogott mögöttem. Egy fekete lovon ültem. Azt hiszem, Edwardnak volt a neve bár, nem igazán vagyok biztos benne.
Nagyon gyorsan vágtattunk, amikor egy hosszú sikló jelent meg az erdő ösvényén, éppen előttünk. Edward megvadult, én pedig kiejtettem a kezemből a kantárszíjat. Hiába próbáltam lefékezni a lovamat, valahogy sehogy sem sikerült. Kellet volna a kantár…
Ráadásul az egészben az volt a legrosszabb, hogy most már egy elég sziklás részre értünk, ahol semmiképp nem szabadott volna vágtatni. Mikor már ott tartottam, hogy kész, vége, ha lesek a betegségem miatt tuti meghalok, egy másik lovas jelent meg. Nem igazán tudtam megfigyelni, hogy ki is az, de az biztos, hogy Ő volt a megmentőm. Merthogy elkapta a kantárt, és szépen lassan lelásítottunk, majd megálltunk.
- Jól van hölgyem? – kérdezte a megmentő. A kalapom megigazításával foglalatoskodva válaszoltam:
- Azt hiszem – feleltem.
Így kívülről nézve olyan mintha akkor sokkot kaptam volna… elég gáz fejet vágtam. Aztán felnéztem a megmentőmre.
Edward Masen.
Az a fiú mentett meg, akit én egy ficsúrnak, nyálgépnek tartottam. Az, akiért úgy, de úgy oda volt mindenki, beleértve a szüleimet is.
- Köszönöm – motyogtam magam elé, miközben leporoltam a lovaglónadrágomat.
- Semmiség. Edward Masen vagyok – mutatkozott be. - Kegyedben kit tisztelhetek?
- Faith Elisabeth Queen vagyok – nyújtottam kezet neki, felsőbbségesen.
- Nahát – csodálkozott. – Az édesanyámat is Elisabeth-nek hívják.
- Igen, ez egy elég gyakori név… - feleltem gúnyosan.
- Nézzenek oda! Hogy felvágták a kisasszony nyelvét! – vigyorgott.
- A kisasszony köszöni szépen, örökké hálás lesz az úrnak, de most mennie kell. - mondtam, majd elindultam a lovam felé. Egy rántást éreztem a kezemen. Megfordultam és Edward kőkemény mellkasának ütköztem. Annyira meglepődtem, hogy akaratlanul is az arcára pillantottam. Tekintetünk találkozott… Amint megláttam gyönyörű, smaragdzöld szemeit, lábaim azonnal megremegtek. Edward megragadta a derekamat és keresztbefonta kezeit azon. Mindkét tenyeremet a mellkasának támasztottam.
- Önnek gyönyörű szemei vannak – suttogta.
- Valóban? – kérdeztem halkan és egy kissé megszeppenve. Elmosolyodott és bólintott. Még álltunk ott percekig egymás tekintetébe fúródva, amikor drága, egyetlen szerelmem, Edwardnak, fogait kivillantva felnyihogott:
- „Nyihihihihahaha” – Edwarddal egy emberként léptünk el egymástól.
- Most már valóban indulnom kell – jelentettem ki, és felugrottam Edward hátára.
- Van rá esély, hogy láthatom még valaha? – kérdezte, hangjában kisfiús aggodalommal.
- Reménykedem benne, Edward.


Rosalie olyan képet vágott, mint akinek valami nagyon perverz gondolat játszódik le az elméjében.
- Hé, Rose! Hol jársz? – integettem az arca előtt.
- Azon gondolkodom, hogy Edwardnak mekkora lehetett…
- Nem tudom – vontam vállat. - Szűzen haltam meg… - feleltem rötyögve.
- Jaj, te hülye! – legyintett. – Én a ló Edwardra gondoltam… - felhúztam a szemöldököm és végigmértem Rosalie-t. Rossz kislány… (nyehehe). – Hogy őszinte legyek – kezdtem -, az se sokkal biztatóbb, ha a „ló Edward” – itt két kis nyuszi fület formáltam – méretei iránt érdeklődsz – ironizáltam.
- Istenem! Te olyan idióta vagy…
- Jól van. Inkább lássuk a következő emléket- mondta izgatottan és várakozóan Esme.
- Oké. Akkor itt a következő emlék. – Ismét megragadtam mind hármójuk kezét.

Annabella nénikémtől tartottam hazafelé, egyenesen a párizsi divathétről. Egy nagyszerű menyasszonyi ruhát kaptam Abelltől nászajándékba. Imádtam… Alig vártam, hogy otthon legyek és megoszthassam a párizsi emlékeket Edwarddal. Tudtam, hogy ő is éppen olyan izgatott az esküvőt illetően, amennyire én.
Már a gyerekeink nevén is gondolkodtunk. Nagy nehezen, de sikerült meggyőznöm, hogy a fiúnkat ne harmadik Edward Masen-nek, hanem William Lucas Masen-nek hívják majd. Ami pedig a kislány nevet illette, nem engedett az Ellaine Margaret Masen-ből. Hozzáteszem, nem vonakodtam, mert én is egyből beleszerettem az Ellaine névbe. Halott édesanyám után pedig, Margaretnek neveztük volna el a kicsit.
- Apám! – kiáltottam fel az emeletre, ahogy beléptem a házba. Ugyan biztos voltam benne, hogy a kocsmában van és a sárga földig issza magát, de az etikett ezt kívánta.
- Faith – lépkedett le apám a lépcsőn. Dülöngélt, szóval egyértelműnek tartottam, hogy nemrég érhetett haza a kocsmából. A hangja ennek ellenére más volt, mint egyébként.
- Már megint ittál papa? – csóváltam meg a fejem és mellé léptem, hogy el ne essen és segítsek neki. Felé nyújtottam a kezem, de ő nem adta az övét. Furcsálltam viselkedését.
- Edward meghalt, Faith – mondta komolyan. Lesújtott a hír, hogy az én kicsi Eddym meghalt.
- Istenem, ne! – suttogtam halkan. – Hol van? Kint az istállóban? – apám gúnyosan felnevetett.
- Nem arról az engedetlen csődörről beszélek szívem – simított végig az arcomon. Értetlenül bámultam rá.
- Miről beszélsz? – kérdeztem ijedten.
- Edward. Edward Masen halt meg. A te Edwardod! – elléptem mellőle és hitetlenkedve fürkésztem tekintetét. Az arcomon könnycseppek csorogtak végig. Egyszerűen képtelen voltam elhinni.
- Hazudsz! – suttogtam. Apám megpróbálta átkarolni a vállam, de én kitértem előle. – HAZUDSZ! – üvöltöttem és kitört belőlem a zokogás. Megfordultam és elrohantam az istállóba. Felpattantam Edward hátára és egyenesen a Masen – birtok felé vettem az irányt.
Amint megérkeztem berohantam a házba. Üres volt és kongott a csönd.
- EDWARD! - üvöltöttem. Nem jött válasz. Aztán megjelent az egyik cseléd.
- Hol van Edward úrfi? – kértem számon.
Lehajtotta a fejét.
- Az úrnőm és a fia korházban vannak, kisasszony. Elkapták a spanyolnáthát. – Kétségbeesetten meredtem magam elé. Most mi lesz? Mit fogok tenni? – Sajnálom… - mondta a nő.
Kirohantam az épületből, felpattantam Edward hátára és a kórház felé siettem. Perceken belül odaértem, ahol a kórház ajtaján már kint lobogott a vörös zászló. Nem, ez nem a kommunizmust jelképezte, sokkal inkább a fertőzésveszélyt.
- Hol fekszik Edward Masen? – estem neki a recepciós hölgynek, aki azonnal átlapozta a bent fekvő betegek listáját. Pár perccel később sajnálattal közölte, hogy nem mehetek be Edwardhoz.
- Be kell, hogy engedjen! – toporzékoltam. – Látnom kell őt!
- Nem tehetem… értse meg!
- Mi a probléma Doris? – lépett mellénk egy jóvágású, harminc év körüli szőke férfi. Az arca gyönyörű volt, akár egy angyalé.
- Látnom kell őt, értse meg! El kell, hogy búcsúzzak tőle – csuklott el a hangom és hangos zokogásba törtem ki.
- Kit keres kisasszony?
- Ed… Edward Masen-t - hüppögtem.
- Oh… nos, Mr. Masen a lelkemre kötötte, hogy bármi történjék vele, ezt a levelet adjam át Ms. Queen -nek. Ön az? – kérdezte együtt érzőn.
- Igen- suttogtam sírás határán állva.
- Akkor ezt azt hiszem, el kell, hogy olvassa. Igazán sajnálom! Mr. Masen igazán nagyszerű ember volt.
Nem hallgattam tovább. Képtelen voltam rá. Felpattantam és kirohantam a kórházból, egyenesen a parkba. Ott leültem egy eldugott fa tövébe, és elkezdtem kibontani a levelet.

Újabb adagsírás tört rám, amikor megláttam a gyönyörűen hurkolt, dőlt betűket. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha itt lenne mellettem. Éreztem az illatát, selymes bőrének tapintását. Nem akartam elhinni, hogy elment. Azt, hogy el kell felednem a közös terveinket; ki kell vernem a fejemből teljesen. Ő és én, egyek vagyunk… voltunk… leszünk!
Edwardnak adtam a szívemet, és Ő magával vitte azt…
Eltelt egy kis idő mire sikerült rávennem magam, hogy elolvassam az írását.

Drága Faith!
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog… valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én, én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látlak, még nem jelenti azt, hogy nem gondolok rád. Hidd el, várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel…
Mindörökké szeretlek: Edward

- Faith… - kezdte volna Alice, mire én felemeltem a mutatóujjamat.
- Kérlek! – suttogtam elcsukló hangon. Esme könnyek nélkül sírva ölelt át. Nem hiányzott sok ahhoz, hogy én is rázendítsek. Fájt a múlt, az emlékek, az, hogy elveszítettem őt, végleg…
- Annyira sajnálom… - mondta együtt érzőn Rose.
- Mindegy! – szedtem össze magam. Legalábbis mindenképpen ezt a látszatot akartam kelteni. – Váltsunk témát! – vetettem fel az ötletet.
- Biztosan jól vagy? – kérdezte Alice.
- Persze, egyszerűen csak azt akartam, hogy lássátok, nem minden az, aminek látszik! Én sem voltam mindig ilyen… Remélem ezek jobban megértetek, vagy legalábbis elfogadtok majd – Esme elmosolyodott és arcon puszilt. Akaratlanul is viszonoztam szeretetét.
Karöltve vonultunk vissza a Cullen – villába. Az ajtóban Emmett fogadott. Gondolom, a többiek odabent voltak. Ki tudja? Lehet pont én voltam a téma!
- Na, végre! – sóhajtotta színpadiasan a Mackó. – Már azt hittem találkoztatok egy hozzám hasonló, vérengző medvével – húzta ki magát, majd mindkét kezét befeszítve bizonygatta mérhetetlen erejét. Felkacagtam.
- Ugyan! – legyintettem. – Amelyikkel én találkoztam, már a legmélyebb szakadék belsejében pihenget – vigyorogtam. - Be kellet érnem egy őzikével…- vontam vállat tettetet csalódottsággal a hangomban.
- Biztos megijedt a vérben fogó szemeidtől – nevetett Emmett. A vállamra fektette hatalmas karját és folytatta: - Nem baj! Legközelebb megkeresed Micit a mackót! – röhögött. Hülye…
- Azt az idióta bocsot abból a drogos meséből? – húztam fel a szemöldököm.
- Az Micimackó, nem pedig Mici a mackó! – forgatta meg szemeit Jasper, aki olyan sértődött fejet vágott, mintha minimum az unokatestvére lett volna a mesefigurának.
- Miért? Mi a különbség? – értetlenkedett Emmett.
- Az, hogy míg Micimackó egy aranyos, kedves, szeretni való kis…
- Alice! – szólt rá Rosalie.
- Jól van, na! – állította le magát. – Micimackó egy mesehős, Mici, a mackó pedig egy nagymellű csapos a közeli kocsmából – nevetett.
- Jesszus! – röhögtem fel. – Ez nagyon debil!
- Egyébként a Micimackó miért drogos rajzfilm? – kérdezett rá Jasper abban a bizonyos sértődött hangnemben
- Miért? Talán nem az? - néztem rá értetlenül. Mérlegelni kezdtem, amit az ujjaimon mutattam. - Malacka parázik: bélyeg. Füles lassú: fű. Micimackó dülöngél: heroin. Tigris ugrál: speed. Egyértelmű: Róbert Gida egy dealer!- közöltem komoly képpel.
- Faith! Te nem vagy normális. - közölte Rosalie, miközben homlokon csapta magát.
- Jaj, Rosie! Csak azt ne mond, hogy nem volt jó poén – nevettem.
- Szörnyű volt!
- Ez a csaj eszméletlen… – röhögött Emmett. Szerencsétlen már a földön hempergett ...

- Jól van gyerekek, irány befelé! – mosolygott Esme.
- Igen- igen – helyeselt Alice. – Még egy csomó tennivalónk van.
- Csomó tennivaló?- kérdeztem.
- Hát persze! – mondta a lehető legtermészetesebben.
- Be kell rendeznünk a szobádat, és ki is kell dekorálnunk azt – folytatta Esme.
- És természetesen, a gardróbodról sem szabad megfeledkeznünk. Gyere, megmutatom az én ruhatáramat. A méretünk megegyezik, szóval, ha gondolod, kereshetsz is magadnak egy két holmit, ami tetszik…
Rose megragadta a karomat és maga után húzott. Örültem, mert úgy éreztem kezdenek elfogadni...

3.fejezet: Otthon

3. fejezet

Igen, azt hiszem Rosalie-nak igaza volt. Amit én akartam, az tényleg a bosszú. Azt akartam, hogy neki is éppen úgy fájjon, mint ahogyan annak idején nekem is fájt. Azt akartam, hogy a lelke haljon bele a fájdalomba.
Ezzel az elhatározással léptem be a Cullen házba. Amint a küszöbön belül tettem a lábam, máris hangos vitatkozás ütötte meg a fülemet. Még inkább felkeltette az érdeklődésemet, amikor valakinek elhagyta a száját a nevem… és Edward neve.
Olyan csendben, már-már lopakodva közeledtünk, hogy senkinek sem tűnt fel érkezésünk.
- Most őszintét, Edward! – kezdte Carlisle. – Nem gondolod, hogy egy kis magyarázattal tartozol nekünk?
- Nincs e mit magyarázni, apu – vigyorogtam az említett felé. Az arcokból ítélve, kellemes kis meglepetést okozott újabb felbukkanásom.
- Faith?- kacagott a még mindig csilingelő hangú Alice.
- Jó a memóriád, Tündérke – mondtam, majd elismerő pillantásokat küldözgettem Alice felé.
Edward köpni, nyelni nem tudott. Hát igen! A várva várt hatás…
- Szóval akkor velünk maradsz?- kérdezte Esme ragyogó mosollyal.
- Azt hiszem igen – komolyodtam el. – Legalábbis addig, amíg ki nem tisztul előttem a kép; és persze, amíg ti képesek vagytok elviselni – vigyorodtam el ismételten.
- Hát nem nagyszerű? – mosolygott Rose, majd önelégülten mindkét tenyerét összecsapta.
- Egy újabb hugica?! – lépett mellém egy hirtelen ötlettől Emi, aki, mintegy beavatási szertartásként megkobakozta a buksimat.
- Nos, Faith! – vette át a szót Carlisle. – Üdv a családban – vont magához. – Örülünk, hogy csatlakoztál hozzánk.
Felkacagtam.
- Biztosak vagytok ti ebben? – néztem szét a hatalmas, tágas teremben. Emmett hevesen bólogatott; drága, két nővérkém bájosan mosolygott; Esme a meghatódottságtól törölgette szemeit, Jasper pedig… Jasper az Jasper! Csak állt ott mereven és szótlanul. Akárcsak Edward, akihez még annyit hozzáfűznék, a tekintete gyilkolni tudott volna. Még szerencse, hogy az idők folyamán meg tanulta féken tartani heves indulatait.
- Mesélj magadról! – invitált maga mellé a kanapéra Rosalie.
- Öh… - haboztam. –Miért is ne? – mosolyodtam el végül, majd elfogadva a helykínálást, helyet foglaltam a gyönyörű, hófehér bőrkanapén. - Mit szeretnétek hallani?
- Ki változtatott át?- kérdezte olyan izgatottsággal a hangjában Emmett, akár egy ötéves kisgyerek.
- A Volturi egy tagja, Felix. Igazából akkor még nem csatlakozott az olasz macsókhoz.- itt mackó testvér öblösen felkacagott. – Akkoriban még egyszerű kis vámpírocska volt, akinek szüksége volt egy társra. Én pedig, kapóra jöttem neki – itt akaratlanul is Edwardra pillantottam, aki jól láthatóan lángolt mérgében.
- Az én kérdésem az lenne – mosolygott Esme -, hogy milyen helyeket jártál be eddig.
- Ami azt illeti, bejártam Európát és Amerikát egyaránt.
- És akkor most, hogy-hogy Norvégiában tanyázol? – kérdezte érdeklődőn. Felkacagtam.
- Meguntam Amerikát; gondoltam visszajövök, és ismételten meghódítom az EU országait.
- Meguntad? – nézett rám értetlenül Carlisle.
- Igen – legyintettem a létező legtermészetesebb módon. – Tudjátok, miután körbejártam a világot, csatlakoztam pár kovenhez, sajnos azonban egyik vezető sem bizonyult valami jónak. Pár hónap után, mindig kirobbant valami féle kis verekedés. Nem vagyok hajlandó hagyni magamra tuszkolni mások akaratát! – Edward felhorkantott. - Ilyenkor persze – folytattam, mint akinek az egyik fülén be, a másikon ki - leléptem és kerestem egy másik klánt. A legutolsó társasággal azonban, annyira megszívtam, hogy úgy gondoltam, visszajövök, és Európában keresek társakat. És lám… - tártam szét a kezem.
- Ezek szerint nem egyszer bonyolódtál harcokba. Vannak tapasztalataid? Milyenek?- kérdezte Jasper. Első ránézésre elég mimóza gyereknek tűnt a srác, azonban minél jobban szemügyre vettem, vagy minél többször hallottam a hangját, annál inkább bebizonyította első feltételezéseim ellentettjét, miszerint vagy buzi, vagy tényleg ilyen iszonyat mulya.
- Mi az, hogy! Számtalanszor kellett megvédenem akár magamat, akár tőlem jóval fiatalabb, kezdő kis vámpírtanoncokat – mosolyodtam el.
- Kifejtenéd bővebben?- kérlelt.
- Ha szeretnéd – vigyorogtam. - Nos, legszívesebben újszülötteknek segítettem megtalálni önmagukat. Általában olyan csapatokhoz csatlakoztam, ahol segíteni, tudtam. Sok fiatalnak magyaráztam el a szabályokat és segítettem meg tanulni kezelni önmagukat és erejüket. Legfőképpen a védekezés az én asztalom, de természetesen néhány gyors, egyszerű és hatékony támadást is tudok.
- Engem az érdekelne, mire emlékszel az emberi létedből. – Alice.
- Legfőképpen az emberek voltak hatással az életemre, éppen ezért az ő személyük maradt meg az emlékezetemben. Még ma is sokat gondolok az édesanyámra, a barátnőmre, Joannere, és természetesen – itt egy óvatos pillantást vetettem a tőlem legtávolabb ülőre – Edwardra. – Alice halkan és visszafogottan kuncogott. Mondhatni, a bajusza alatt röhögött.
- Engem az érdekelne a leginkább – vette át a szót Rose -, szeretsz-e vásárolni, szereted-e a ruhákat…
- Sajnálom – szakítottam félbe. – Ezekre a dolgokra már igazán nem emlékszem.
Edward felhorkant és olyan képet vágott, mint akinek valóban nagyon nagy nehezére esik visszatartania a kitörni akaró röhögést.

- Senkinek a városban nem volt akkora türelme, ideje és igénye a ruhavásárláshoz, mint Faithnek. Annyi ruhát egy helyen, mint amennyi neki volt, még sosem láttam.
- Úgy tudtam, a férfiaknak azokban az időkben nem volt szabad még csak megkörnyékeznie sem a fiatal, hajadon nők szobáját, hacsak nem voltak már házasok, persze – húzta fel a szemöldökét Alice. – Mond csak, Edward! Te mit kerestél Faith gardróbjában?
- Ó, drága Alice! Hidd el, meglepődnél, hogy Edward milyen… hm… helyeket barangolt be. – feleltem pajzán vigyorral az arcomon.
Mindenkiből kirobbant az önfeledt röhögés.
- Mik ki nem derülnek itt – nevetett Emmett. - Szóval a mi örökké komoly, sőt, olykor-olykor komor Edwardunk igen kis huncut fiúcska volt akkoriban. Mesélj csak Faith! – bökött oldalba. - Ugye behatóbban is megismerkedtetek?! – kacsintott.
- EMMETT! - csattant fel Edward. Röhécselve megcsóváltam a fejemet, mintegy jelezve, hogy erről majd máskor, négyszemközt tartok majd még kiselőadást.
- Rendben! Azt hiszem, már csak egy utolsó kérdés maradt – mondta Carlisle.
- Mégpedig? – húztam ki magam.
- Mi a te képességed?
- Hohó! – vigyorodtam el. - Van kedvetek játszani? - Kérdeztem csillogó szemekkel. - Játszunk hideg-meleg játékot! Ha közel jártok hozzá meleg, ha távol hideg. Ilyen egyszerű – magyaráztam.
Mindenki egy emberként nyögött fel. Kivéve Emmett-et. Ő nagy boldog mosollyal ült közelebb és tette fel az első kérdést.
- Tudsz tárgyakat mozgatni a szemeddel? Esetleg lézer sugarak?
- Nem vagyok sem Bűbájos boszi, se pedig X-man hős. Bár lehet, hogy bűbájos vagyok… - meredtem a gondolataimba. – Egyébként langyos.
- Köze van hozzá annak, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataidban?- kérdezte Jasper. Imádom ezt a gyereket. Olyan imádni valóan okos…
- Igen. Melegszik.
- Te is hasonló képességgel rendelkezel?- tette fel a következőt.
- Ó, ha tudtam volna, hogy a szőkék ilyen okosak tuti nem Edwardot választom – nevettem. – Egyre melegebb.
- Köze van az elmédnek hozzá?- jött Carlisle.
- Nagyon meleg. Ez hihetetlen – csattantam fel. - Te is szőke vagy! – jött a felismerés. – Ez így nem fair. - Rose! Most te jössz, és akkor már teljes a sor. - vigyorom egyre hatalmasodott.
- A gondolataiddal képes vagy bizonyos dolgok elvégzéséhez?
- Ahogy mondod! – mosolyogtam. –Kivetítem az akaratomat.
- Aztaaa – hüledezett tátott szájal Emmett.
- Máris, Maci – bokszoltam bele a vállába.

Rákoncentráltam a kanapéra, amin szeretett bátyám ült. Nem számított erre a kis akciómra, szóval elég nagyot puffant szerencsétlen. Jót nevettem rajta. Szerintem erre az arcra örökké emlékezni fogok…
Aztán ráfókuszáltam Jasperre, aki egy csöppet megrendült képet vágott. Édes kis cunci mókus…
Majd Carlisle felé fordultam, aki érdeklődve figyelt. Azután lehunytam a szemem és koncentráltam.
Csukott szemmel hallgattam, amint Carlisle hülyegyerek módjára kineveti a saját fiát.

Amikor kinyitottam a szemem, abbahagytam Jasper képességének irányítását.
- Bármilykőtök képességét tudom irányítani – büszkélkedtem.
- Ez fantasztikus – hüledeztek szinte egyszerre.
- Igen, valóban nagyon erős képesség – helyeseltem. - Sok mindenre képes vagyok; sőt, ha jók lesztek, megmutatom a legelvetemültebb képességeket is – vigyorogtam.
- Az nagyszerű lenne – lelkesedett be az ötlettől Jasper.
- Mutass nekünk még valamit! – könyörgött Emi.
- Szívesen tenném; most azonban jobb lenne, ha elindulnék valami tápláló után nézni.
Emmett csalódott kisfiús arcát elnézve az egész család jót kacagott. Felterpeszkedtem hát a kanapéból és a bejárati ajtó felé vettem, az irányt.
- Veled tartok!- szólt utánam Alice.
- Ahogyan én is! – lépett mellénk Rosalie. Karon ragadtak, én azonban egy lépést sem tettem előre.
Úgy éreztem, nagyszerű embereket ismertem meg személyükben, éppen ezért úgy gondoltam tartozom nekik annyival, hogy őszinte vagyok hozzájuk. Száz százalékosan… Esme elé táncoltam majd felé nyújtottam mindkét kezemet.
- Örülnék, ha te is velünk tartanál, Esme – mosolyogtam, amit ő viszonzásképp barátságos, szeretetteljes öleléssel viszonzott. Mosolyogva sétáltunk mind a négyen a bejárati ajtón és vetettük bele magunkat a sűrű erdőbe.

Ahogy hallótávolságon kívülre értünk megtorpantam.
- Ami azt illeti – kezdtem a habogást -, azért ragaszkodtam annyira, hogy te is velünk gyere, Esme, mert hát… tudod, nagyon emlékeztetsz az édesanyámra, ezzel együtt az előző életemre. A régi Faithre; az Edwardos lányra…
- Jaj, kicsim – érzékenyült el. - Ez butaság! – vont magához. - Mostantól te is a családhoz tartozol; az életünk része, részese vagy.

Mosolyogva futottam a sűrű erdő sötét belseje felé. Boldog voltam, hogy tartoztam valahová; hogy tudtam, ezek az emberek valóban szeretnek. Edwardban kételkedtem ugyan, de a tervem, miszerint kicsinálom a kis rohadékot, erőt adott a továbbiakhoz.
Örömömben énekelni kezdtem:
- Élj a mának!Majd a szíved válaszol.A holnap várhat,hogy ha máshogy érzed,Van még válaszút.Élj a mának!Bár néha sírni volna jó,Míg megtalál, ki pont neked való.Majd megtalál, ki pont hozzád való!

Órák múlva elégedetten tekintettem vissza a zsákmányállományomra. Úgy gondolom, első nekifutásnak, egy hatalmas grizli nem is olyan rossz teljesítmény. Lehetett volna rosszabb is, például egy aprócska kis mókus, egy vékonyka kis sikló vagy egy nyomorék gekkó.

2. fejezet: Bosszú

A Cullen ház hatalmas volt és nagyon tágas. A nyitott terek szabad utat hagytak a fénynek. A természet, ami körülölelte a kastélyszerű villát.
Csak ámulni tudtam rajta – persze, csak szép csendben, hogy ne vegyék észre.
Azt hiszem, amint beértünk a házba Carlisle-on megláttam azt a vezető szerepet, ami eddig nem igazán tűnt fel…
Igazán el tudnám őt fogadni, mint saját vezetőm, mivelhogy az eddigi kovenem vezetői nem nagyon voltak erre a feladatra megfelelők. Persze, mindegyik jó volt, de valahogy Carlisle-nak volt egy bizonyos apukás kisugárzása, ami nekem nagyon bejött.
A nyitott és tágas előteret – ami egyébként napsárga színben tündökölt – a még hatalmasabb nappali követte. A helyiség világos volt, tele óriási ablakokkal és festményekkel.
Ahogy jobban szétnéztem a szobában, megvilágosodott előttem, hogy mindenkinek meg van a maga párja. Edwardot azonban senki nem ölelte át. Szinte már vártam, hogy mikor jelenik meg egy negyedik vámpírhölgy, aki Edward nyakába veti magát.
Várakozásom azonban hiába való volt, Edward percekkel később is magában ácsorgott.
- Faith?! – szólított meg Carlisle.
- Hozzám szóltál? – kérdeztem mély gondolataimból felocsúdva. Lehet, hogy egy kicsit keményebb hangnemben reagáltam mint kellett volna, de azt hiszem, ebben a helyzetben ez érthető volt. – Milyen már, hogy ellopják a nasimat? – morogtam durcásan, mint egy csalódott kisgyerek.
- Kérlek, had mutassam be neked a családomat! Ő itt a feleségem Esme. A fiam Emmett és a felesége Rosalie. Ő Alice és férje Jasper. Edwardot pedig már azt hiszem jól ismered!
- Aha. Szóval Esme, - mutattam rájuk egyesével - Mackótestvér, Barbie, Tündérke, Gekkó és Bronz Pajtásom – szegeztem Edward mellkasának a tenyerem. Úgy tűnt, nem igazán tetszenek neki megszólításaim, de egy halk morgáson kívül nem mondott semmit.
- Ismeritek egymást?- kérdezte Esme.
- Igen. Tudjátok, minél több embert ismerek meg, annál jobban kedvelem az állatokat.- mosolyogtam önelégülten.
- Hol szedted fel ezt a hülye libát?
- Ó Barbie! – vigyorogtam. – Tudod, elvileg a mennyasszonya vagyok... Nem igaz Edward? – fordultam az említett felé.
- Micsoda?- nézett először Edwardra, majd vissza rám. Edwardra, majd megint rám…
- Hát igen! – kacarásztam magamban. - Edward nem kérte vissza a gyűrűt és nem is mondta, hogy az eljegyzés fel van bontva! – tudatosítottam a szösziben, majd az orra alá nyomtam a nyakláncomra fűzött jegygyűrűt.
- Ami késik, nem múlik!- nézett rám, tágra nyitott szemekkel.
Azt nem lehet elmondani, mekkora fájdalmat éreztem ott, legbelül, még így is, hogy a szívem már nagyon régóta nem vert. Nincsenek szavak rá milyen volt az a pillanat. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam elhinni. A szavak éles pengeként hasítottak belém. Egyszerre éreztem gyűlöletet és fájdalmat. Akkor, és ott, tudatosult bennem, hogy az, az Edward Masen, akit több, mint száz éve megismertem, az most már Edward Cullen, egy teljesen más személyiség.
El akartam tűnni. El innen; minél messzebbre. Elmenni és soha vissza nem térni. Eltűnni, és soha, de soha többet nem jönni se Lier városa, se Norvégia közelbe.
Ez a gondolatsor, és a menekülési vágy egy fél perc alatt hatalma alá kerített.
Azon kívül tehát, hogy világossá vált számomra, ez az Edward már nem az én Ewardom; elhatároztam, hogy ahogyan annak idején tönkre tette az életemet, én is úgy fogom tönkre tenni az övét!
- Tudod Edward, a barátok jönnek, mennek… az ellenségek gyűlnek! – mondtam szárazon. Edward nem mondott semmit. Csak állt ott, lemerevedve, mint egy szobor. Ő nézett engem; én néztem őt. Emmett törte meg a csendet.
- Hát ez ciki… – köhécselte elfojtva.
- Rendben! Azt hiszem, mindent megbeszéltünk! – csaptam össze ironikusan a kezeimet. – Nem is zavarok tovább; keresek egy másik várost, ahol kedvemre szipózhatom a vérnek illatát. – Megragadtam az ajtókilincset, majd elindultam az erdő felé. Utoljára, a jegygyűrűm koppanását hallottam, amit gyorsan az előszoba csempéjére ejtettem, és bevetettem magam a sűrű erdőbe. Nem sok idő telt el, amikor is valaki erősen megragadta a karomat és a legközelebbi fának taszított. Edward volt az.
- Nem hagyom, hogy családok menjenek tönkre miattad Faith! – mondta szárazon, majdhogynem fenyegetően. – Gondolj kettőnkre… - mondta valamivel lágyabban, mélyen a szemeimbe nézve.
- Olyan már nem létezik Edward, hogy mi! Csak te, és én vagyunk – mondtam a lehető leghalkabban.
Edward karjai erősen szorítottak. Nem panaszkodhattam; erős tűrőképességgel lettem megáldva. Ezek a karok azonban, úgy éreztem, képesek lennének összeroppantani. Főleg, hogy anyámtól örökölve, minimális üvegcsontozattal születtem. Ennek volt betudható tehát, hogy a vámpírokhoz képest, könnyen törtem bármely porcikámat, vagy hogy „nem éhes”, illetve „kevésbé éhes” napjaimon óceánkék színben pompáztak íriszeim.
- Igazad van!- lépett egyet hátrébb, de valahogy a keze, még mindig az enyéimbe voltak csúsztatva.
- Tudom.- feleltem lágyan. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy közelebb hajoljak és megcsókoljam a legörbült száját… Eljátszottam a gondolattal, hogy talán még lehet olyan, hogy Edward és én; hogy mi. Gondolataimat azonban elhesegettem, mivel ha Ő tönkre tehette minden álmomat, elhatároztam, hogy én is tönkreteszem az övéit!- Nos akkor ég veled! – mondtam szárazon. Edward szemei üresek voltak; semmit sem tudtak kiolvasni belőlük. Azok a mélybarna szemek, még most is megbabonáztak.
Nehezen, de elindultam. Ekkor azonban, megint nekivágtak egy fának. Ez most viszont, tényleg, igazán fájt. A fa kitört, és én lendületből tovább zuhantam. Magammal sodortam még pár fát, mire összerogyva földet értem.
- Mi a fasz bajod van? – estem neki, ahogy sikerült feltápászkodnom. Ingerült voltam, és tettre kész. A dühöm erősebb volt mindennél és mindenkinél.
- Már mondtam! – kezdte hűvösen. – Nem fogom hagyni, Faith, hogy embereket gyilkolássz!
- Ugyan már! – nevettem fel hisztérikusan. – És mond csak! Ki fog ebben megakadályozni? Majd pont te? – kacarásztam. – Gyere Eddy fú! – léptem hozzá közelebb. – Tépj szét, hajíts mágiára, égess el… - ajánlottam fel magam.
- Te is tudod, hogy nem tudnálak bánatani… - motyogta az orra alá. Úgy tűnt, fáj neki a puszta gondolat is.
- Hát ez ciki! – nevettem gúnyosan. – Én ugyanis Edward – mutattam magamra – nem félek neked esni!
- Tessék! – tárta szét mindkét karját megadóan. – Ess csak nekem! Tépj szét, Faith!
Azt hiszem, semmiképpen sem hitte, hogy valóban neki esek. Úgy állt ott, mint aki biztos a dolgában. Én azonban elszánt voltam, és képes bármilyen őrültségre.
Neki ugrottam.
A nyakának esve kezdtem el harapdálni. Szó szerint kiharaptam egy darabot belőle. Edward arckifejezésén látszott, hogy fáj neki. Talán nem is az volt az első számú fájdalom okozója, hogy megharaptam, hanem az, hogy képes voltam bántani.
Felüvöltött.
- FAITH!
A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy lábaimat Edward derekára fontam, és vadul faltuk egymást.
Percekig csókolóztunk, amikor is felfogtam, hogy mit művelek. Vadul eltaszítottam magam tőle, és nekiestem a mellkasának. Ekkor azonban már nem az élvezeteket helyeztem előtérbe, hanem, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak neki. Bár tudtam, hogy ütéseim, amit a mellkasára mértem, meg se kottyannak neki.
Erős szorítást éreztem a kezeimen. Újra távol álltam Edwardtól. Az izmos karokból rájöttem, hogy ismét Emmett „fogdos”.
- Nyugi srácok! - nevetett. – Feles energiáitokat hasznosabb dolgokba is fektethetnétek – kacsintott pajzánul. Hangosan felvihogott. – Gondoltam itt egy hatalmas franciaágyra és…
- Emmett! – förmedt rá szúrós tekintettel a Barbie.
- Ez az, maci! Ne olvasd a történelmet! Hanem csináld! – kacsintottam én is. A hatalmas fiú felröhögött, mire ellazult a szorítása. Sikerült kiszabadulnom erős karjai szorításából.
Ismét Edward nyakának estem, de ezúttal kézzel való fojtogatást választottam. Na nem mintha a vámpírok megfulladhatnának…
Most, a változatosság kedvéért, Carlisle rángatott le szerencsétlenről.
- Kezd fárasztó lenni… - nyögte be a szőke cicus, mintha ott se lennék.
- Hát, ha nekem olyan fejem lenne, mint neked, lehet, hogy én is elfáradnék – kontráztam egy önelégült vigyor kíséretében.
- Cöcö. Ha olyan képem lenne, mint neked, édes, nevetve mennék neki a körfűrésznek!
- Szerintem a körfűrész sírva fakadna tőled! Édes! – rebegtettem pilláimat.
- Oké! Elég lesz Rosalie! – fogta meg a karját kedvesen Esme.
- Nos Edward? Hagyod, hogy Faith szabadon távozzon, vagy hagyod, hogy szabadon távozzon? – kérdezte Carlisle.
- Nem! – mondta határozottan. – Faith itt marad, és küzdeni fog azért, hogy neki se kelljen ártatlan emberek vérét kioltania.
Hisztérikusan felnevettem de úgy, hogy az egész erdő belezengett. A puszta hangom már nekem is fájt. Aztán éreztem hogy fokozatosan elhal, a hangom és én sírva fakadtam. Vámpírként. Könnyek nélkül.
- Nem vagyok rá képes! Hidd el, próbáltam! – mondtam.
- Képes vagy rá! Tudom! Én bízom benned! – nézett mélyen a szemembe.
- Mi majd segítünk neked! – lépett mellém Alice.
- Ti nem ismertek engem! – néztem körbe. – És azt hiszem – folytattam – most már te sem, Edward! – azzal megfordultam, és most már valóban, egyedül rohantam a sötét és sűrű erdőben.
Csak rohantam, és azt éreztem, hogy elveszek; hogy beszív egy fekete lyuk…
Ahogy rohantam, egyre ritkultak a fák. Szép, lassan kiértem az erdőből és egy játszóteret találtam. Leginkább két éves kortól nyolc éves korig voltak itt gyerekek. Egyre nagyobb ürességet éreztem magamban. Leültem egy szabad hintára, amit nagyobbaknak terveztek.
Az egészben a legrosszabb az volt, amikor megláttam, ahogy egy öt éves vörös kisfiú pátyolgatja a szintén vörös hajú három éves kishúgát. Itt szakadt el a cérna. Hangosan sírni kezdtem. A lábaimat felhúztam és ráhajtottam a fejemet. A szülők aggódva figyeltek de azok sem sokáig, mert pár perc múlva eleredt az eső. Mindenki sietve felkapta a gyerekét és haza rohantak. A játszótér kiürült. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon.
- Tudom, mit érzel. Néha én is így vagyok ezzel.
- Miért vagy itt?- kérdeztem Rosalie-t
- Magam sem tudom. - leült mellém és mesélni kezdett. - Én úgy lettem vámpír, hogy volt egy vőlegényem, aki elég gazdag volt. Tudod, abban az időben elég felszínes voltam. Nem érdekelt sok minden, de a család gondolata nagyon. Alig vártam, hogy hozzá mehessek. Nagyon sokat álmodoztam egy szép nagy házról, tökéletes udvarról és egy saját játszótérről a hátsó kertben. Elképzeltem egy szőke kisfiút, és egy göndör hajú szőke kislányt, aki imád babázni, és, hogy velem teázna. De mint ahogy mindegyikőnké, ez sem volt egy szép történet. A vőlegényem egy héttel az esküvő előtt legénybúcsút tartott és én azon az éjszakán, egy barátnőmtől tartottam haza. Találkoztunk és ő csont részeg volt. Gondolom, sejted mi történt. Megerőszakoltak és összevertek. Carlisle mentette meg az életem… Már ha lehet ezt életnek nevezni. Bizonyos szempontból örülök hogy „élek” mert így megismerkedtem Emmettel, de a dolgok másik oldala rossz. Soha nem fogsz megöregedni és együtt elhunyni; együtt egy sírba temetkezni. Nem lehet gyereked. Nem lehet unokád. Ezek a dolgok mindenkinek hiányoznak. Legalább is azt hiszem, a legtöbbünknek.
- Tudod én is egy gazdag családból, származtam. Egy bálon mutatták be nekem Edwardot. Én is egy voltam a szemügyre vett családok lányai közül, akiket kinéztek, hogy Edward válasszon közülük. Nem igazán akartam elrendezett házasságot de a szüleim mindenképpen azt akarták, hogy fogjam meg magamnak Edward Masent a tökéletes vőlegényt. Edward tizenhat én pedig tizenöt lehettem. Egy véletlen folytán megmentette az életemet. Tudod, egy oseteogenesis imperfecta, azaz üvegcsont betegségben szenvedtem. Szerencsére, csak minimálisan, de ez is elég ahhoz, hogy a csontjaim könnyen eltörjenek. Egy génhiba miatt a csontokban található kollagénrost részben hiányzik vagy hibás, így a csontok rugalmatlanok, és kis behatásra, vagy akár spontán módon is eltörhetnek. Ettől van az például. hogy a szemem fehérje nem fehér hanem kékes. Egyébként mos,t vámpírként is, ha nem vagyok éhes rikító kék szemem van. Nos, vissza térve a történetünkre. Egyedül indultam lovagolni A lovam megvadult egy kígyótól, és le akart dobni. Edward szintén azon az úton lovagolt, és elkapta a lovam kantárját. Ha akkor nem nyugtatja meg Edwardot, akkor ledob, és én egy ekkora zuhanásba belehaltam volna. Ezek után leszálltunk a lovakról és beszélgetni kezdtünk. Később, azt hiszem egy fél évvel, megint találkoztunk egy bálon ahol szinte csak velem táncolt. Ezek után találkozgattunk. Nem sokára megjelent a spanyolnátha. Anyám, az elsők között kapta el és halt bele. Ezek után apám el kezdett inni. A családunk lecsúszott. Edward kitartott mellettem és megkérte a kezem. Egy nap elutaztam egy hétre, aztán mikor hazaérkeztem, át mentem hozzájuk, hogy megbeszéljük az eljegyzési bált. Addigra Edward és Elisabeth már korházban voltak. Nem szabadott őket meglátogatni. Majd Edward és az édesanyja meghaltak – én legalábbis így hitem. Az idősebbik Edward Masen nem sokkal később belehalt a gyászba. Ezek után, én sem tudtam mit kezdeni életem értelmének elvesztésével. Egy év telt el, és én mindennél jobban megakartam halni, hogy végre újra láthassam az én Edwardom. De hiába. Arzént vettem be. Egy vámpír, Félix mentett meg. Megtetszettem neki. Átváltoztatott…
- Értem. – válaszolt csendesen Rosalie.
- Tudod, én is sokat álmodoztam vörös kis lurkókról. Két fiúról és egy angyali kislányról – mosolyodtam el. De az élet, sajnos nem így alakult. Egy vérengző szörny lett belőlem – undorodtam el saját magamtól.
- Gyere vissza velem! Ha nem is Edward miatt, akkor magadért. Mi tényleg segítenénk – mosolygott, és finom kezét az enyémre fektette. - Majd én pártfogollak, segítek! Hidd el, ez az élet így, hogy nem kell embert ölnünk nem olyan rossz! Ha megtanultad kezelni a vérszomjadat, akár el is mehetsz. Találhatsz magadnak egy társat. Nem csak Edward van a világon!
- De Rose! Edward… Ő…
- Ha másért nem is, a dolog megér annyit, hogy kiszúrj Edwarddal! Végül is. Ő akart neked segíteni.- gonoszan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni. Adta alám a vaklovat…
- Rendben! Szóval bosszú?! Nem tudom miért van egy olyan érzésem, hogy téged is ez segített át az átváltozáson. Azt hiszem te is meg bosszultad…
- De még hogy – vigyorodott el gonoszul. - Majd egyszer elmesélem. De csak is akkor, ha már túltetted magad a saját bosszúdon! – mosolygott ismét.

1. fejezet: Eddy

Faith Queen - A nyalókázó vámpír


Az éhség most annyira nem kerülgettet, mint máskor szokott, de igyekeztem minél hamarabb találni egy sikátort, ahol kedvemre lakmározhatok.
Beismerem, hogy hülye ötlet húzni az időt. Hamar kell vadásznom, ha azt akarom, hogy ne legyen semmi kellemetlen probléma , és, hogy minél kevesebb emberi élet száradjon a lelkemen. Főleg úgy, ha az „ember” már megélt egy évszázadot…
Utálok vámpír lenni. Én emberként is meg akartam halni. De egy hülye barom megakadályozta.
Ha felteszed magadban azt a kérdést, hogy: Mi értelme életed értelme nélkül élni? akkor azt a választ kapod, hogy : Semmi!
Hidd el! Én megpróbáltam…
Az idők folyamán azonban el kellett fogadnom a tényt: az én boldogságomnak vége szakadt!
Nem könnyű nap, mint nap marra ébrednem, hogy valami, ott, legbelül azt mondja, Ölj!
H az embernek lelki támasza van, akkor persze könnyű. De így, hogy előttem lebeg a tudat, hogy én már mindent, azaz mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra, hát… nos… fájdalmas.
És így, azt hiszem ez sem igaz, mert csak egy ember elvesztése okozott nekem hatalmas és igazi fájdalmat.
Edward Masené!
Az ő elvesztését feldolgozni nem tudtam, sőt, nem is akartam! Szükségem volt rá! Be kellett azonban látnom, hogy az én Edwardom, nincs többé!
Fájdalmas arra gondolnom, hogy mi ketten miken mentünk keresztül és, hogy csak úgy, az egyik napról a másikra elhagyott. Átkoztam a spanyolnáthát, ami elvette tőlem és azt, hogy olyan könnyedén itt hagyott.
Bármilyen bűnösek is a gondolataim, nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen szép jövő állt előttünk, és hogy mi ketten sokra lettünk volna képesek. Nem hiába voltunk előkelő család sarjai; nem hiába neveltek minket tisztességre!
De akkor is! Mindent elvesztettem, egy pillanat alatt. Edward megígérte, hogy megszabadít tőlük. Hogy elvesz feleségül, és akkor nem kell a sok pletykát hallgatnunk. Nem kell apám tenyerétől rettegnem; nem kell durva csókjai elől menekülnöm.
Az egyetlen, aki megvédett; akire számíthattam szintén itt hagyott. Az anyám, akárcsak hőn szeretett Edwardom, abban az átkozott betegségben, spanyolnáthában halt meg.
Ezek után nem csoda hát, ha nem akartam tovább élni. Ha nem akartam tovább szenvedni; hogy véget akartam vetni az életemnek. De azt hiszem, ebből csak annyi valósult meg, hogy véget vetettem az életemnek de nem a puszta létemnek.
Nem volt többé szükségem semmire sem! Nem kívántam többé a véren kívül semmi mást!
Vér, vér és még több vér…
Ha arra gondolok, hogy nem kéne, hogy bűntudatom legyen, ha sikerült volna meghalnom és az a vadbarom, nem változtat át, akkor nem kéne bűnösként „élnem”, és nem kéne arra gondolnom, hogy Isten te szakadt bakancs!
Mivel azonban a dolgok totálisan nem a vártak szerint alakultak, elég sokszor káromoltam az Úr nevét. Haragudtam rá, a világra, mindenkire…
Így viszont, félretéve a bűntudatot indultam meg a sikátorban, az egyik férfi után.
Épp készültem, hogy rá ugorom és kecsesen átharapom a torkát (ugyanis ez a kedvenc módszerem), amikor három vámpír szorítását éreztem meg magamon.
A kezeimet hátra szorították; hosszú hajam az arcomba hullott. Olyan erősen szorítottak, hogy a kezeim szabályszerűen elzsibbadtak.
Egy magas, szőke férfi lépett elém, kezét felém nyújtva.
- Jó estét! Carlisle Cullen vagyok – mutatkozott be.
- De jó neked - morogtam.
- Nos, ami azt illeti, állandó szálláshelyünk van a közelbe. Azt hiszem, az lenne a legjobb ha ott mindent megbeszélnék. Ez ugyanis a mi területünk.
- De én éhes vagyok - nyafogtam.
- Nyalogass sót, akkor szomjas leszel – vihogta a karomat erősen szorító hatalmas barna hajú fiú.
Fejemet hátracsaptam, hogy a hajam hátra hulljon, de ezzel a mozdulattal kiszúrtam egy bronzvörös hajú srácot.
Hírtelen az futott végig az agyamon, hogy ezt az arcot ismerem.
- Edward Anthony Masen?!- susogtam döbbenten.
A fiú meredten bámult rám. Úgy tűnt, ő még jobban meglepődött váratlan találkozásunkon.
Nem értettem mit kereshet itt!
Ő meghalt!!!
- Ne nézzél rám ilyen bután, gázpalack a propán-bután!- próbáltam leplezni döbbenetem és fájdalmamat.

- Faith?! – húzta fel a szemöldökét. Azt hiszem, szarkasztikus humoromra még most is, több mint egy évszázad után tisztán emlékezett.
- Személyit ne adjak?
- Azt hiszem Emmett játszópajtásra talált – motyogta az orra alatt a világfájdalmas képű szöszi. Az említett felhorkantott.
- Az én nyomomba senki sem érhet, főleg nem egy ilyen kislány!! – mondta durcásan.
- Vigyázz nagyfiú – néztem rá lenézően - mert megakad a torkodon a szád... – röhögtem bele az arcába.
- Semmit sem változtál! - suttogta a letaglózott Edward.
- Túúúdom Eddy fiú! Csak szebb lettem és bájosabb! Tudod az a baj a világgal, hogy mindenki magára gondol csak rám nem! – vontam meg a vállam. Azt hiszem eltökélt szándékommá vált, hogy kicseszek vele.
- Mit keresel itt? – tette fel az egyébként teljesen hülye kérdést.
- Hát… - kezdtem a habozást – átutazóban vagyok, és gondoltam, szerzek egy kis nasit. – rántottam meg a vállam, a lehető legtermészetesebb hangnemben. – De te! – szegeztem neki a mutató ujjamat – Te meghaltál! – visítottam. Úgy tűnt, nem ezt várta. – Te szemét, mocsok állat! Te nem is haltál meg?! – ordibáltam újfent. – Mibe tellett volna megkeresned? És egyáltalán - kezdtem lágyabban – miért mentél el? – Edward aranybarna szemei mélyen az én bordó szemeimbe néztek.
- Vérszomj Faith! Vérszomj! Mondd! Te nem ezt érzed az emberek közelében? Ha meglátogattalak volna, akkor azok az életed utolsó percei lettek volna.
- Na és később?
- Később?! – horkantott fel. - Mire megtanultam fékezni magam addigra eltelt tíz év. Biztos voltam benne hogy elfelejtettél. Kerestél magadnak valaki mást. aki mellett boldog lehetsz Elvégre az emberi memória oly gyenge – mondta szárazon. Ismét végigmért tetőtől talpig, majd újra megszólalt. – De úgy látom, a dolgok nem az én elképzelésem szerint alakultak.
A változatosság kedvéért, most én voltam az, aki felhorkantott.

- Hát igen… Öngyilkossági ügyekben csak olyanoktól fogadj el tanácsot, akinek már sikerült! – nevettem gunyorosan. Edward megforgatta szemeit.
- Te valóban semmit nem változtál! – aztán hirtelen leesett neki. – ÖNGYILKOSSÁG? – nézett rám villámokat szóró tekintettel. – Faith Queen! Te megvesztél?! – gondolkodott el egy pillanatig. – Te megvesztél! – válaszolt helyettem is.
- Köszönöm szépen de nem vagyok egy bolhás korcs. És vigyázz! Mert olyan pofont kapsz, hogy a takony menetet vág a nyakadon.
- A korcsokat inkább ne emlegessük! - morogta.
- Khm… - vonta magára a figyelmet a szőke férfi, Carlisle.
- MI VAN? – estünk neki egyszerre Eddyvel, a bronzvörös pajtimmal. A férfi megadóan feltartotta mindkét tenyerét, és visszavonult. Már csak a fehér zászló hiányzott…
- Maradj a holttérben, s maradj SEMLEGES! A lényeg, hogy kussolj! – tettem hozzá.
- Viselkedj! – morogta Edward.
- Idefigyelj Eddy! Én nem vagyok egy betanításra váró pincsi kutya. Nekem te ne parancsolgass!
- Ne nevezz Eddynek… - mondta vérig sértve.
- Pedig jól áll! – vihogta a maci a gekkóval.
- Hallgass Emmett! – szólt rá Carlisle.
- Ízlik a szaftos pletyka, mi? - kérdeztem röhécselve a maci felé fordulva. - Egyébként meg, nem engednél el? Tudom, hogy isteni alakom van, és hogy élvezet engem taperolni, de a férfiak általában máshol szoktak… - a srác ismét felröhögött.
- Családos ember vagyok! – emelte fel védekezően mindkét kezét.
- Hát ez baromi nagy beszólás volt – feleltem lemondóan. A fiú azonban hajthatatlan módon tovább nevetgélt.
- Nem akarok ünneprontó lenni – próbálkozott ismét Carlisle – de jó lenne, ha hazaindulnánk – nézett az éppen ébredezni próbáló, leütött, földön heverő ipsére.
- Haza? - húztam fel a szemöldököm.
- Haza! – helyeselt Carlisle. Alig, hogy tartalmas „beszélgetésünknek” vége szakadt, Edward felkapott a vállára, hogy az arcom a seggébe verődött; ha ő lépett egyet, fejemnek újabb lehetősége volt ismét jól megszemlélni Edward hátsófelét.
- Igazán zavarba ejtő gondolataid vannak, tudod-e? – nézett hátra Edward futás közben.
- Mi van? – ordítottam. A szélsebességtől ugyanis nem igazán értettem, mit kérdezett
- Semmi! – legyintett bazsalyogva Edward. Az én gondolataim azonban, továbbra is Edward tökéletes teste körül forogtak. Amikor lelépett, nem mondom, már akkor is igazán csinos hasizma volt. De így, hogy vámpír lett, igazán kíváncsi lettem, hogy nézhet ki ruha nélkül...
- Oh, Istenem! – nyögött fel személyi poggyászom cipelője. – Poggyász?!
Ekkor esett le hogy a gondolataimat hallgatja le. Olyan volt, mint egy poloska. Mire ez a teljes tudatomig eljutott hangosan felsikítottam.
- AZZONNAL TEGYÉL LE ÉS FEJEZD BE A GONDOLATAIMBAN VALÓ KOTORÁSZÁST! – hisztériáztam majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem volna verni Edwardot, akinek azonban sajnos, a feneke volt szemközelben, azt meg nem lett volna célszerű csapkodni.
- Szerintem se jó ötlet! – vigyorgott pajzánul. Megforgattam a szemeimet, és igyekeztem a képességemmel elzárni a tudatomat Edward ereje elől. Úgy tűnt, hatásos volt a kontrolálás… Akaratom ismét győzelmet aratott; sikeresen földet értem. Edward megragadta a vállam, és bosszúsan a szemembe nézett.
- Hogy a fenébe csináltad ezt?
- Csak nem csődöt mondtak a képességeid? – dalolásztam. Eddy megforgatta szemeit... oly sokadszorra.