4. fejezet - Emlékek

Leültem egy sziklára és vártam, hogy a többiek is befussanak. Amikor már mind ott voltak, és leültek mellém, belekezdtem a szövegembe.
- Nos – kezdtem-, azért akartam, hogy velem gyertek, mert mindenképpen mutatnom akartam pár dolgot; pár emléket…
- Emléket? – kérdezett rá Alice. Bólintottam.
- Igen, és a te segítségedre is szükség volna hozzá. - Alice elmosolyodott, amit én beleegyezésnek tekintettem. Megragadtam a karját, magam mellé húztam és erősen szorítottam. – Engedd el magad és lazíts! – utasítottam. Megfogtam Rosalie és Esme kezét, akik eddig kíváncsian figyeltek. Próbáltam minél erősebben a múltra, a múltamra összpontosítani. Tudtam, csak teljes koncentrációval sikerülhet.
Szemeim előtt elkezdtek derengeni az emlékek majd egy kívülállóként kezdtem az egészet figyelni.
- Látjátok? – kérdeztem suttogva.
- Igen - hangzott az egyöntetű felelet.
- Jó, akkor most nagyon figyeljetek!
A fésülködő asztalomnál ültem, amikor édesanyám benyitott. Kivette a kezemből a fésűt, és folytatta a kefélést… (XD). Percekig kefélt (no, comment… lol), amikor végre megszólalt.
- Igazán helyes fiú ez az Edward Masen. Nem gondolod? – húzta fel a szemöldökét, amit én a tükörből láttam. Megforgattam a szemeimet.
- Szerintem semmi különleges nincs benne… Nem éreztem benne azt… azt a szenvedélyt… Nekem egy igazi férfi kell! Olyan, akinek van valami a nadrágjában… - Anyám finoman köhintett. Szerintem félrenyelhetett szegényke…
- Jaj, Faith! – szörnyülködött. – Nem minden a méret! – mondta ál komolyan. Felvihogtam.

Esme és Rosalie hangos nevetésbe törtek ki, míg Alice nagyban mosolygott. Ha képes lettem volna rá, biztosan elbőgöm magam…
Aztán ugrottam a következő emlékre. Arra, amikor Edward megmentette az életemet.



Egy igazán szép lovagló ruha volt rajtam. Vajszínű nadrág egy hozzá illő zakóval, alatta pedig egy sötétbarna ing. Lábamon szintén barna csizmát viseltem. A hajam pedig kiengedve lobogott mögöttem. Egy fekete lovon ültem. Azt hiszem, Edwardnak volt a neve bár, nem igazán vagyok biztos benne.
Nagyon gyorsan vágtattunk, amikor egy hosszú sikló jelent meg az erdő ösvényén, éppen előttünk. Edward megvadult, én pedig kiejtettem a kezemből a kantárszíjat. Hiába próbáltam lefékezni a lovamat, valahogy sehogy sem sikerült. Kellet volna a kantár…
Ráadásul az egészben az volt a legrosszabb, hogy most már egy elég sziklás részre értünk, ahol semmiképp nem szabadott volna vágtatni. Mikor már ott tartottam, hogy kész, vége, ha lesek a betegségem miatt tuti meghalok, egy másik lovas jelent meg. Nem igazán tudtam megfigyelni, hogy ki is az, de az biztos, hogy Ő volt a megmentőm. Merthogy elkapta a kantárt, és szépen lassan lelásítottunk, majd megálltunk.
- Jól van hölgyem? – kérdezte a megmentő. A kalapom megigazításával foglalatoskodva válaszoltam:
- Azt hiszem – feleltem.
Így kívülről nézve olyan mintha akkor sokkot kaptam volna… elég gáz fejet vágtam. Aztán felnéztem a megmentőmre.
Edward Masen.
Az a fiú mentett meg, akit én egy ficsúrnak, nyálgépnek tartottam. Az, akiért úgy, de úgy oda volt mindenki, beleértve a szüleimet is.
- Köszönöm – motyogtam magam elé, miközben leporoltam a lovaglónadrágomat.
- Semmiség. Edward Masen vagyok – mutatkozott be. - Kegyedben kit tisztelhetek?
- Faith Elisabeth Queen vagyok – nyújtottam kezet neki, felsőbbségesen.
- Nahát – csodálkozott. – Az édesanyámat is Elisabeth-nek hívják.
- Igen, ez egy elég gyakori név… - feleltem gúnyosan.
- Nézzenek oda! Hogy felvágták a kisasszony nyelvét! – vigyorgott.
- A kisasszony köszöni szépen, örökké hálás lesz az úrnak, de most mennie kell. - mondtam, majd elindultam a lovam felé. Egy rántást éreztem a kezemen. Megfordultam és Edward kőkemény mellkasának ütköztem. Annyira meglepődtem, hogy akaratlanul is az arcára pillantottam. Tekintetünk találkozott… Amint megláttam gyönyörű, smaragdzöld szemeit, lábaim azonnal megremegtek. Edward megragadta a derekamat és keresztbefonta kezeit azon. Mindkét tenyeremet a mellkasának támasztottam.
- Önnek gyönyörű szemei vannak – suttogta.
- Valóban? – kérdeztem halkan és egy kissé megszeppenve. Elmosolyodott és bólintott. Még álltunk ott percekig egymás tekintetébe fúródva, amikor drága, egyetlen szerelmem, Edwardnak, fogait kivillantva felnyihogott:
- „Nyihihihihahaha” – Edwarddal egy emberként léptünk el egymástól.
- Most már valóban indulnom kell – jelentettem ki, és felugrottam Edward hátára.
- Van rá esély, hogy láthatom még valaha? – kérdezte, hangjában kisfiús aggodalommal.
- Reménykedem benne, Edward.


Rosalie olyan képet vágott, mint akinek valami nagyon perverz gondolat játszódik le az elméjében.
- Hé, Rose! Hol jársz? – integettem az arca előtt.
- Azon gondolkodom, hogy Edwardnak mekkora lehetett…
- Nem tudom – vontam vállat. - Szűzen haltam meg… - feleltem rötyögve.
- Jaj, te hülye! – legyintett. – Én a ló Edwardra gondoltam… - felhúztam a szemöldököm és végigmértem Rosalie-t. Rossz kislány… (nyehehe). – Hogy őszinte legyek – kezdtem -, az se sokkal biztatóbb, ha a „ló Edward” – itt két kis nyuszi fület formáltam – méretei iránt érdeklődsz – ironizáltam.
- Istenem! Te olyan idióta vagy…
- Jól van. Inkább lássuk a következő emléket- mondta izgatottan és várakozóan Esme.
- Oké. Akkor itt a következő emlék. – Ismét megragadtam mind hármójuk kezét.

Annabella nénikémtől tartottam hazafelé, egyenesen a párizsi divathétről. Egy nagyszerű menyasszonyi ruhát kaptam Abelltől nászajándékba. Imádtam… Alig vártam, hogy otthon legyek és megoszthassam a párizsi emlékeket Edwarddal. Tudtam, hogy ő is éppen olyan izgatott az esküvőt illetően, amennyire én.
Már a gyerekeink nevén is gondolkodtunk. Nagy nehezen, de sikerült meggyőznöm, hogy a fiúnkat ne harmadik Edward Masen-nek, hanem William Lucas Masen-nek hívják majd. Ami pedig a kislány nevet illette, nem engedett az Ellaine Margaret Masen-ből. Hozzáteszem, nem vonakodtam, mert én is egyből beleszerettem az Ellaine névbe. Halott édesanyám után pedig, Margaretnek neveztük volna el a kicsit.
- Apám! – kiáltottam fel az emeletre, ahogy beléptem a házba. Ugyan biztos voltam benne, hogy a kocsmában van és a sárga földig issza magát, de az etikett ezt kívánta.
- Faith – lépkedett le apám a lépcsőn. Dülöngélt, szóval egyértelműnek tartottam, hogy nemrég érhetett haza a kocsmából. A hangja ennek ellenére más volt, mint egyébként.
- Már megint ittál papa? – csóváltam meg a fejem és mellé léptem, hogy el ne essen és segítsek neki. Felé nyújtottam a kezem, de ő nem adta az övét. Furcsálltam viselkedését.
- Edward meghalt, Faith – mondta komolyan. Lesújtott a hír, hogy az én kicsi Eddym meghalt.
- Istenem, ne! – suttogtam halkan. – Hol van? Kint az istállóban? – apám gúnyosan felnevetett.
- Nem arról az engedetlen csődörről beszélek szívem – simított végig az arcomon. Értetlenül bámultam rá.
- Miről beszélsz? – kérdeztem ijedten.
- Edward. Edward Masen halt meg. A te Edwardod! – elléptem mellőle és hitetlenkedve fürkésztem tekintetét. Az arcomon könnycseppek csorogtak végig. Egyszerűen képtelen voltam elhinni.
- Hazudsz! – suttogtam. Apám megpróbálta átkarolni a vállam, de én kitértem előle. – HAZUDSZ! – üvöltöttem és kitört belőlem a zokogás. Megfordultam és elrohantam az istállóba. Felpattantam Edward hátára és egyenesen a Masen – birtok felé vettem az irányt.
Amint megérkeztem berohantam a házba. Üres volt és kongott a csönd.
- EDWARD! - üvöltöttem. Nem jött válasz. Aztán megjelent az egyik cseléd.
- Hol van Edward úrfi? – kértem számon.
Lehajtotta a fejét.
- Az úrnőm és a fia korházban vannak, kisasszony. Elkapták a spanyolnáthát. – Kétségbeesetten meredtem magam elé. Most mi lesz? Mit fogok tenni? – Sajnálom… - mondta a nő.
Kirohantam az épületből, felpattantam Edward hátára és a kórház felé siettem. Perceken belül odaértem, ahol a kórház ajtaján már kint lobogott a vörös zászló. Nem, ez nem a kommunizmust jelképezte, sokkal inkább a fertőzésveszélyt.
- Hol fekszik Edward Masen? – estem neki a recepciós hölgynek, aki azonnal átlapozta a bent fekvő betegek listáját. Pár perccel később sajnálattal közölte, hogy nem mehetek be Edwardhoz.
- Be kell, hogy engedjen! – toporzékoltam. – Látnom kell őt!
- Nem tehetem… értse meg!
- Mi a probléma Doris? – lépett mellénk egy jóvágású, harminc év körüli szőke férfi. Az arca gyönyörű volt, akár egy angyalé.
- Látnom kell őt, értse meg! El kell, hogy búcsúzzak tőle – csuklott el a hangom és hangos zokogásba törtem ki.
- Kit keres kisasszony?
- Ed… Edward Masen-t - hüppögtem.
- Oh… nos, Mr. Masen a lelkemre kötötte, hogy bármi történjék vele, ezt a levelet adjam át Ms. Queen -nek. Ön az? – kérdezte együtt érzőn.
- Igen- suttogtam sírás határán állva.
- Akkor ezt azt hiszem, el kell, hogy olvassa. Igazán sajnálom! Mr. Masen igazán nagyszerű ember volt.
Nem hallgattam tovább. Képtelen voltam rá. Felpattantam és kirohantam a kórházból, egyenesen a parkba. Ott leültem egy eldugott fa tövébe, és elkezdtem kibontani a levelet.

Újabb adagsírás tört rám, amikor megláttam a gyönyörűen hurkolt, dőlt betűket. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha itt lenne mellettem. Éreztem az illatát, selymes bőrének tapintását. Nem akartam elhinni, hogy elment. Azt, hogy el kell felednem a közös terveinket; ki kell vernem a fejemből teljesen. Ő és én, egyek vagyunk… voltunk… leszünk!
Edwardnak adtam a szívemet, és Ő magával vitte azt…
Eltelt egy kis idő mire sikerült rávennem magam, hogy elolvassam az írását.

Drága Faith!
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog… valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én, én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látlak, még nem jelenti azt, hogy nem gondolok rád. Hidd el, várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel…
Mindörökké szeretlek: Edward

- Faith… - kezdte volna Alice, mire én felemeltem a mutatóujjamat.
- Kérlek! – suttogtam elcsukló hangon. Esme könnyek nélkül sírva ölelt át. Nem hiányzott sok ahhoz, hogy én is rázendítsek. Fájt a múlt, az emlékek, az, hogy elveszítettem őt, végleg…
- Annyira sajnálom… - mondta együtt érzőn Rose.
- Mindegy! – szedtem össze magam. Legalábbis mindenképpen ezt a látszatot akartam kelteni. – Váltsunk témát! – vetettem fel az ötletet.
- Biztosan jól vagy? – kérdezte Alice.
- Persze, egyszerűen csak azt akartam, hogy lássátok, nem minden az, aminek látszik! Én sem voltam mindig ilyen… Remélem ezek jobban megértetek, vagy legalábbis elfogadtok majd – Esme elmosolyodott és arcon puszilt. Akaratlanul is viszonoztam szeretetét.
Karöltve vonultunk vissza a Cullen – villába. Az ajtóban Emmett fogadott. Gondolom, a többiek odabent voltak. Ki tudja? Lehet pont én voltam a téma!
- Na, végre! – sóhajtotta színpadiasan a Mackó. – Már azt hittem találkoztatok egy hozzám hasonló, vérengző medvével – húzta ki magát, majd mindkét kezét befeszítve bizonygatta mérhetetlen erejét. Felkacagtam.
- Ugyan! – legyintettem. – Amelyikkel én találkoztam, már a legmélyebb szakadék belsejében pihenget – vigyorogtam. - Be kellet érnem egy őzikével…- vontam vállat tettetet csalódottsággal a hangomban.
- Biztos megijedt a vérben fogó szemeidtől – nevetett Emmett. A vállamra fektette hatalmas karját és folytatta: - Nem baj! Legközelebb megkeresed Micit a mackót! – röhögött. Hülye…
- Azt az idióta bocsot abból a drogos meséből? – húztam fel a szemöldököm.
- Az Micimackó, nem pedig Mici a mackó! – forgatta meg szemeit Jasper, aki olyan sértődött fejet vágott, mintha minimum az unokatestvére lett volna a mesefigurának.
- Miért? Mi a különbség? – értetlenkedett Emmett.
- Az, hogy míg Micimackó egy aranyos, kedves, szeretni való kis…
- Alice! – szólt rá Rosalie.
- Jól van, na! – állította le magát. – Micimackó egy mesehős, Mici, a mackó pedig egy nagymellű csapos a közeli kocsmából – nevetett.
- Jesszus! – röhögtem fel. – Ez nagyon debil!
- Egyébként a Micimackó miért drogos rajzfilm? – kérdezett rá Jasper abban a bizonyos sértődött hangnemben
- Miért? Talán nem az? - néztem rá értetlenül. Mérlegelni kezdtem, amit az ujjaimon mutattam. - Malacka parázik: bélyeg. Füles lassú: fű. Micimackó dülöngél: heroin. Tigris ugrál: speed. Egyértelmű: Róbert Gida egy dealer!- közöltem komoly képpel.
- Faith! Te nem vagy normális. - közölte Rosalie, miközben homlokon csapta magát.
- Jaj, Rosie! Csak azt ne mond, hogy nem volt jó poén – nevettem.
- Szörnyű volt!
- Ez a csaj eszméletlen… – röhögött Emmett. Szerencsétlen már a földön hempergett ...

- Jól van gyerekek, irány befelé! – mosolygott Esme.
- Igen- igen – helyeselt Alice. – Még egy csomó tennivalónk van.
- Csomó tennivaló?- kérdeztem.
- Hát persze! – mondta a lehető legtermészetesebben.
- Be kell rendeznünk a szobádat, és ki is kell dekorálnunk azt – folytatta Esme.
- És természetesen, a gardróbodról sem szabad megfeledkeznünk. Gyere, megmutatom az én ruhatáramat. A méretünk megegyezik, szóval, ha gondolod, kereshetsz is magadnak egy két holmit, ami tetszik…
Rose megragadta a karomat és maga után húzott. Örültem, mert úgy éreztem kezdenek elfogadni...