1. fejezet: Eddy

Faith Queen - A nyalókázó vámpír


Az éhség most annyira nem kerülgettet, mint máskor szokott, de igyekeztem minél hamarabb találni egy sikátort, ahol kedvemre lakmározhatok.
Beismerem, hogy hülye ötlet húzni az időt. Hamar kell vadásznom, ha azt akarom, hogy ne legyen semmi kellemetlen probléma , és, hogy minél kevesebb emberi élet száradjon a lelkemen. Főleg úgy, ha az „ember” már megélt egy évszázadot…
Utálok vámpír lenni. Én emberként is meg akartam halni. De egy hülye barom megakadályozta.
Ha felteszed magadban azt a kérdést, hogy: Mi értelme életed értelme nélkül élni? akkor azt a választ kapod, hogy : Semmi!
Hidd el! Én megpróbáltam…
Az idők folyamán azonban el kellett fogadnom a tényt: az én boldogságomnak vége szakadt!
Nem könnyű nap, mint nap marra ébrednem, hogy valami, ott, legbelül azt mondja, Ölj!
H az embernek lelki támasza van, akkor persze könnyű. De így, hogy előttem lebeg a tudat, hogy én már mindent, azaz mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra, hát… nos… fájdalmas.
És így, azt hiszem ez sem igaz, mert csak egy ember elvesztése okozott nekem hatalmas és igazi fájdalmat.
Edward Masené!
Az ő elvesztését feldolgozni nem tudtam, sőt, nem is akartam! Szükségem volt rá! Be kellett azonban látnom, hogy az én Edwardom, nincs többé!
Fájdalmas arra gondolnom, hogy mi ketten miken mentünk keresztül és, hogy csak úgy, az egyik napról a másikra elhagyott. Átkoztam a spanyolnáthát, ami elvette tőlem és azt, hogy olyan könnyedén itt hagyott.
Bármilyen bűnösek is a gondolataim, nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen szép jövő állt előttünk, és hogy mi ketten sokra lettünk volna képesek. Nem hiába voltunk előkelő család sarjai; nem hiába neveltek minket tisztességre!
De akkor is! Mindent elvesztettem, egy pillanat alatt. Edward megígérte, hogy megszabadít tőlük. Hogy elvesz feleségül, és akkor nem kell a sok pletykát hallgatnunk. Nem kell apám tenyerétől rettegnem; nem kell durva csókjai elől menekülnöm.
Az egyetlen, aki megvédett; akire számíthattam szintén itt hagyott. Az anyám, akárcsak hőn szeretett Edwardom, abban az átkozott betegségben, spanyolnáthában halt meg.
Ezek után nem csoda hát, ha nem akartam tovább élni. Ha nem akartam tovább szenvedni; hogy véget akartam vetni az életemnek. De azt hiszem, ebből csak annyi valósult meg, hogy véget vetettem az életemnek de nem a puszta létemnek.
Nem volt többé szükségem semmire sem! Nem kívántam többé a véren kívül semmi mást!
Vér, vér és még több vér…
Ha arra gondolok, hogy nem kéne, hogy bűntudatom legyen, ha sikerült volna meghalnom és az a vadbarom, nem változtat át, akkor nem kéne bűnösként „élnem”, és nem kéne arra gondolnom, hogy Isten te szakadt bakancs!
Mivel azonban a dolgok totálisan nem a vártak szerint alakultak, elég sokszor káromoltam az Úr nevét. Haragudtam rá, a világra, mindenkire…
Így viszont, félretéve a bűntudatot indultam meg a sikátorban, az egyik férfi után.
Épp készültem, hogy rá ugorom és kecsesen átharapom a torkát (ugyanis ez a kedvenc módszerem), amikor három vámpír szorítását éreztem meg magamon.
A kezeimet hátra szorították; hosszú hajam az arcomba hullott. Olyan erősen szorítottak, hogy a kezeim szabályszerűen elzsibbadtak.
Egy magas, szőke férfi lépett elém, kezét felém nyújtva.
- Jó estét! Carlisle Cullen vagyok – mutatkozott be.
- De jó neked - morogtam.
- Nos, ami azt illeti, állandó szálláshelyünk van a közelbe. Azt hiszem, az lenne a legjobb ha ott mindent megbeszélnék. Ez ugyanis a mi területünk.
- De én éhes vagyok - nyafogtam.
- Nyalogass sót, akkor szomjas leszel – vihogta a karomat erősen szorító hatalmas barna hajú fiú.
Fejemet hátracsaptam, hogy a hajam hátra hulljon, de ezzel a mozdulattal kiszúrtam egy bronzvörös hajú srácot.
Hírtelen az futott végig az agyamon, hogy ezt az arcot ismerem.
- Edward Anthony Masen?!- susogtam döbbenten.
A fiú meredten bámult rám. Úgy tűnt, ő még jobban meglepődött váratlan találkozásunkon.
Nem értettem mit kereshet itt!
Ő meghalt!!!
- Ne nézzél rám ilyen bután, gázpalack a propán-bután!- próbáltam leplezni döbbenetem és fájdalmamat.

- Faith?! – húzta fel a szemöldökét. Azt hiszem, szarkasztikus humoromra még most is, több mint egy évszázad után tisztán emlékezett.
- Személyit ne adjak?
- Azt hiszem Emmett játszópajtásra talált – motyogta az orra alatt a világfájdalmas képű szöszi. Az említett felhorkantott.
- Az én nyomomba senki sem érhet, főleg nem egy ilyen kislány!! – mondta durcásan.
- Vigyázz nagyfiú – néztem rá lenézően - mert megakad a torkodon a szád... – röhögtem bele az arcába.
- Semmit sem változtál! - suttogta a letaglózott Edward.
- Túúúdom Eddy fiú! Csak szebb lettem és bájosabb! Tudod az a baj a világgal, hogy mindenki magára gondol csak rám nem! – vontam meg a vállam. Azt hiszem eltökélt szándékommá vált, hogy kicseszek vele.
- Mit keresel itt? – tette fel az egyébként teljesen hülye kérdést.
- Hát… - kezdtem a habozást – átutazóban vagyok, és gondoltam, szerzek egy kis nasit. – rántottam meg a vállam, a lehető legtermészetesebb hangnemben. – De te! – szegeztem neki a mutató ujjamat – Te meghaltál! – visítottam. Úgy tűnt, nem ezt várta. – Te szemét, mocsok állat! Te nem is haltál meg?! – ordibáltam újfent. – Mibe tellett volna megkeresned? És egyáltalán - kezdtem lágyabban – miért mentél el? – Edward aranybarna szemei mélyen az én bordó szemeimbe néztek.
- Vérszomj Faith! Vérszomj! Mondd! Te nem ezt érzed az emberek közelében? Ha meglátogattalak volna, akkor azok az életed utolsó percei lettek volna.
- Na és később?
- Később?! – horkantott fel. - Mire megtanultam fékezni magam addigra eltelt tíz év. Biztos voltam benne hogy elfelejtettél. Kerestél magadnak valaki mást. aki mellett boldog lehetsz Elvégre az emberi memória oly gyenge – mondta szárazon. Ismét végigmért tetőtől talpig, majd újra megszólalt. – De úgy látom, a dolgok nem az én elképzelésem szerint alakultak.
A változatosság kedvéért, most én voltam az, aki felhorkantott.

- Hát igen… Öngyilkossági ügyekben csak olyanoktól fogadj el tanácsot, akinek már sikerült! – nevettem gunyorosan. Edward megforgatta szemeit.
- Te valóban semmit nem változtál! – aztán hirtelen leesett neki. – ÖNGYILKOSSÁG? – nézett rám villámokat szóró tekintettel. – Faith Queen! Te megvesztél?! – gondolkodott el egy pillanatig. – Te megvesztél! – válaszolt helyettem is.
- Köszönöm szépen de nem vagyok egy bolhás korcs. És vigyázz! Mert olyan pofont kapsz, hogy a takony menetet vág a nyakadon.
- A korcsokat inkább ne emlegessük! - morogta.
- Khm… - vonta magára a figyelmet a szőke férfi, Carlisle.
- MI VAN? – estünk neki egyszerre Eddyvel, a bronzvörös pajtimmal. A férfi megadóan feltartotta mindkét tenyerét, és visszavonult. Már csak a fehér zászló hiányzott…
- Maradj a holttérben, s maradj SEMLEGES! A lényeg, hogy kussolj! – tettem hozzá.
- Viselkedj! – morogta Edward.
- Idefigyelj Eddy! Én nem vagyok egy betanításra váró pincsi kutya. Nekem te ne parancsolgass!
- Ne nevezz Eddynek… - mondta vérig sértve.
- Pedig jól áll! – vihogta a maci a gekkóval.
- Hallgass Emmett! – szólt rá Carlisle.
- Ízlik a szaftos pletyka, mi? - kérdeztem röhécselve a maci felé fordulva. - Egyébként meg, nem engednél el? Tudom, hogy isteni alakom van, és hogy élvezet engem taperolni, de a férfiak általában máshol szoktak… - a srác ismét felröhögött.
- Családos ember vagyok! – emelte fel védekezően mindkét kezét.
- Hát ez baromi nagy beszólás volt – feleltem lemondóan. A fiú azonban hajthatatlan módon tovább nevetgélt.
- Nem akarok ünneprontó lenni – próbálkozott ismét Carlisle – de jó lenne, ha hazaindulnánk – nézett az éppen ébredezni próbáló, leütött, földön heverő ipsére.
- Haza? - húztam fel a szemöldököm.
- Haza! – helyeselt Carlisle. Alig, hogy tartalmas „beszélgetésünknek” vége szakadt, Edward felkapott a vállára, hogy az arcom a seggébe verődött; ha ő lépett egyet, fejemnek újabb lehetősége volt ismét jól megszemlélni Edward hátsófelét.
- Igazán zavarba ejtő gondolataid vannak, tudod-e? – nézett hátra Edward futás közben.
- Mi van? – ordítottam. A szélsebességtől ugyanis nem igazán értettem, mit kérdezett
- Semmi! – legyintett bazsalyogva Edward. Az én gondolataim azonban, továbbra is Edward tökéletes teste körül forogtak. Amikor lelépett, nem mondom, már akkor is igazán csinos hasizma volt. De így, hogy vámpír lett, igazán kíváncsi lettem, hogy nézhet ki ruha nélkül...
- Oh, Istenem! – nyögött fel személyi poggyászom cipelője. – Poggyász?!
Ekkor esett le hogy a gondolataimat hallgatja le. Olyan volt, mint egy poloska. Mire ez a teljes tudatomig eljutott hangosan felsikítottam.
- AZZONNAL TEGYÉL LE ÉS FEJEZD BE A GONDOLATAIMBAN VALÓ KOTORÁSZÁST! – hisztériáztam majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem volna verni Edwardot, akinek azonban sajnos, a feneke volt szemközelben, azt meg nem lett volna célszerű csapkodni.
- Szerintem se jó ötlet! – vigyorgott pajzánul. Megforgattam a szemeimet, és igyekeztem a képességemmel elzárni a tudatomat Edward ereje elől. Úgy tűnt, hatásos volt a kontrolálás… Akaratom ismét győzelmet aratott; sikeresen földet értem. Edward megragadta a vállam, és bosszúsan a szemembe nézett.
- Hogy a fenébe csináltad ezt?
- Csak nem csődöt mondtak a képességeid? – dalolásztam. Eddy megforgatta szemeit... oly sokadszorra.